Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Does It Offend You, Yeah? - Don't Say We Didn't Warn You
(Cooking Vinyl)
Három éve, amikor az angol zenekar megjelent a színtéren, egy már bőven leélt és kifacsart műfajba szálltak be a maguk ún. veretős elektro-rockjával. Az egész produkciót két dolog mentette meg, nevezetesen, hogy az általuk becélzott korosztály, vagy inkább embertípus bármikor kapható egy kiadós kézlóbálásra meg ugrálásra, másrészt, amit csináltak, az teljesen jó is volt a maga ligájában. Abban azért még a legeltökéltebb rajongók is egyetértenek, hogy amit a Does It Offend You, Yeah? csinál, az minimum nem túl intelligens vagy túlgondolt zenei valami, viszont a sikerükben igen komoly szerepet játszott a sebészi pontossággal előállított, nagyon izmos hangzás, amibe pontosan annyi koszt is adagoltak, amitől a rock vonal is sokkal hangsúlyosabban jelent meg náluk a többiekhez viszonyítva.
Viszont ha három éve elhasznált volt a hangzás, akkor most már egész egyszerűen túljátszott, és tényleg nehéz nem ásítozni a gyors pumpálásra meg cinekre húzott recsegő szintik és alibi gitárok hallatán. Ráadásul amellett, hogy a debüt jól sikerült, már akkor is egyértelmű volt, hogy az menti meg őket, hogy nem veszik komolyan a dolgot, és nem szeretnének harci indulókat írni besavazott lemmingeknek. Ennek folytatásaként az is evidens volt, hogy ha az új lemezzel valami érthetetlen okból egyszer csak mégis megkomolyodik a hangvétel, az csak borzasztó végeredményt szülhet.
Pedig ez lett a helyzet. Akármilyen érthetetlen, sajnálatosan komolykodó meg erősködő, de alapvetően szörnyen uncsi zajongást kapunk, főleg a lemez első felén, ha meg nem azt, akkor sokadrangú lötyögést és újonnan felbukkanó lírikus dolgokat (Pull Out My Insides, már a címe is ígéretes), amiben meg az a legrosszabb, hogy elvileg ez lenne hívatott színessé tenni a lemezt. Aztán azért szerencsére a közepe felé javul a dolog, és ha az agresszív részeket már nem is tudják a helyén kezelni, az idiotizmusuk szerencsére még teljesen a ott van, ahol kell. Csak hát ilyen momentumból sajnálatosan kevés van, megkésett Pendulum-utánérzésből meg újkori Prodigyből viszont annál több. Élőben lesz ez élvezhető, hogy összekösse az első lemez nagy slágereit némi felejthető, de energikus malterral, ahol legalább nem érteni az olyan agysorvasztó szösszeneteket, mint a Wrong Time, Wrong Planet. Aztán jöhet az előző évtized egyik esszenciájaként értékelhető With A Heavy Heart, hogy emlékeztessen, miért is érdemes reménykedni, hogy fognak ők még ennél jobbat is csinálni újra.
