Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A kétezres évek végén a Hammerfall első lemezének óriási szerepe volt abban, hogy az agresszívabb, punk, hardcore, death zenék mellett elkezdjek klasszikus heavy metalt hallgatni. Igen, nálam ez fordítva volt. Nem az Iron Maiden volt a belépő, hanem a Ramones, a Bad Religion, a Biohazard, a Sick Of It All után jött az In Flames, és aztán innen érkezett a Hammerfall, amelyik megmutatta nekem, hogy a legtöbb kedvencem eredője a klasszikus heavy metal. Aztán a második lemez után elengedtem a zenekart, akkor még revelációként hatott a zenéjük, de aztán nem tudtak lekötni, majd a legutolsó két lemezüknél közel ugyanazt tapasztaltam, mint régen. Talán csak egyszerűen jobb dalokat írtak, talán csak nekem volt kedvem nosztalgiázni, mindenesetre azok az albumok visszahoztak valamit a kétezres évekből. Az új, Dominion című album csak félig folytatja ezt a sort. Nem arról van szó, hogy újra modernizálni akarták volna magukat, mint az Infected lemezzel, hanem inkább az egyenes vonalú hard rock felé nyitottak kicsit. Persze a kapirgálós riffek, a kétlábdobos számok ugyanúgy itt vannak, és azok egyik fele erősebb, a másik fele gyengébb. Továbbra is jó Hammerfallt hallgatni, de ha igazán jó dalokat akarok hallani, akkor én inkább vissza nyúlok a Glory To The Brave-ig, vagy az utolsó két lemezig. (3/5)
