Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ha nem mutatnak rá a Fumax könyvkiadó munkatársai a később beigazolódó tényre, miszerint a felületes benyomás megtévesztő lehet, és nyugodtan tegyek egy próbát ezzel a könyvvel, biztosan nem viszem magammal: a cím, a borító és egyáltalán a sztori nagyjából egy újabb könyvmolyképzős adagot sejtet, amivel önmagában az égvilágon semmi baj nincs, csak egyszerűen már nem nekem való. Ehhez képest gyakorlatilag rögtön berántott a regény, főleg a gördülékeny és nagy nyelvismeretről tanúskodó szöveg maga, még a sztori kibontakozása előtt. Ami egyébiránt pár oldal után azért körvonalazódni kezd. Elsőként viszont az a kérdés foglalkoztat, hogy a szerző eleve ennyire jól ír, vagy a fordító remekelt? Utóbbit keresgélni sem kell belül az előzéklapokon, a hátsó fülszöveg is büszkén hirdeti fordítóját, Varró Attilát, zárójelben egyetlen referenciaként a Harcosok klubját említve. Nos, azt pont nem olvastam (és a film megrögzött rajongói közé sem tartozom, így ebből az irányból sem voltam soha indítva az elolvasására), viszont annál beszédesebb számomra, hogy ő magyarította a két megjelent részt a Mitágó-erdő sorozatból. A hazánkban alig ismert, de világszerte nagyra tartott, és a műfajt szinte költői líraként művelő angol Robert Holdstock nem klasszikus fantasyban vagy egyéb népszerű járulékos zsánerben volt érdekelt, be is sült sajnos az említett két kötet után a széria hazai kiadása. Ami egyébként borzasztóan sajnálatos, másrészt viszont megerősíti a bizalmat Varró Attila munkái iránt – ha azzal a fajsúlyos és néha meglepően nyers-sűrű irodalmi szöveggel az olvasott minőségben boldogult, akkor nem lehet nagy baj ezzel sem. Ráadásul a két regénystílus egészen különböző, tehát képes a tehetségét és tudását szolgálatba állítani.