Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ha nem mutatnak rá a Fumax könyvkiadó munkatársai a később beigazolódó tényre, miszerint a felületes benyomás megtévesztő lehet, és nyugodtan tegyek egy próbát ezzel a könyvvel, biztosan nem viszem magammal: a cím, a borító és egyáltalán a sztori nagyjából egy újabb könyvmolyképzős adagot sejtet, amivel önmagában az égvilágon semmi baj nincs, csak egyszerűen már nem nekem való. Ehhez képest gyakorlatilag rögtön berántott a regény, főleg a gördülékeny és nagy nyelvismeretről tanúskodó szöveg maga, még a sztori kibontakozása előtt. Ami egyébiránt pár oldal után azért körvonalazódni kezd. Elsőként viszont az a kérdés foglalkoztat, hogy a szerző eleve ennyire jól ír, vagy a fordító remekelt? Utóbbit keresgélni sem kell belül az előzéklapokon, a hátsó fülszöveg is büszkén hirdeti fordítóját, Varró Attilát, zárójelben egyetlen referenciaként a Harcosok klubját említve. Nos, azt pont nem olvastam (és a film megrögzött rajongói közé sem tartozom, így ebből az irányból sem voltam soha indítva az elolvasására), viszont annál beszédesebb számomra, hogy ő magyarította a két megjelent részt a Mitágó-erdő sorozatból. A hazánkban alig ismert, de világszerte nagyra tartott, és a műfajt szinte költői líraként művelő angol Robert Holdstock nem klasszikus fantasyban vagy egyéb népszerű járulékos zsánerben volt érdekelt, be is sült sajnos az említett két kötet után a széria hazai kiadása. Ami egyébként borzasztóan sajnálatos, másrészt viszont megerősíti a bizalmat Varró Attila munkái iránt – ha azzal a fajsúlyos és néha meglepően nyers-sűrű irodalmi szöveggel az olvasott minőségben boldogult, akkor nem lehet nagy baj ezzel sem. Ráadásul a két regénystílus egészen különböző, tehát képes a tehetségét és tudását szolgálatba állítani.
A barcelonai születésű Edgar Cantero író-karikaturistát már egy 2007-es munkájáért jelölték hazájában irodalmi díjra, de a 2017-es Kotnyeles kölykökből lett világraszóló siker, azaz New York Times bestseller. Röviden kommentálva: megérdemelten. Egyébként a hazai kiadás időzítése remek, mostanában jön ki a népszerű Stranger Things tévésorozat harmadik évada (hamarosan képregény és könyv is), és bár elolvasva nem sok a valódi hasonlóság, sőt, talán semmi, az alapsztori mégis ismerős. Itt is fiatalok nyomoznak kisvárosi környezetben a nyolcvanas évek végén más dimenzióbeli létezők után, és nem elég, hogy nyakig belekeverednek, de senki nem annyira kompetens az ügy megoldásában, mint ők. A Kotnyeles kölykökben viszont nem osztanak lapot szülőknek, a sheriff és a fiatalok néhány korábbi ismerőse és segítője is főleg csak a kulcspillanatokban statisztál. Igaz, azokhoz is majd remek epizodisták szükségeltetnek egy reménybeli megfilmesítéskor, ők is látványos jeleneteket és mondatokat kaptak. (Főleg Al százados, a regény legjobb mellékszereplője.)
A kisvárosban a hetvenes évek második felében gyakran szünidejét töltő négy gyerek, két fiú és két lány (unokatestvérek és barátok), valamint egyikük vizslája Blytoni Nyári Detektívklubként működik, birkatolvajokat és kincsvadászokat kapnak el, mígnem utolsó ügyként az Álmostavi Rémet leplezik le, amit persze a helyi sajtó is címlapsztoriként hoz le. Mindezt részleteiben látjuk kibontakozni múltbeli eseménysorként tizenhárom évvel később 1990-ben, a regény jelenidejében. Elég az hozzá, hogy ne spoilerezzek el többet, mint a fülszöveg: szinte semmi nem úgy történt, ahogy az anno napvilágra került; a már huszonéves főhősöknek nagy kínkeservvel kell megbirkózni a múlt traumáival és így jelen énjük és életük minden megpróbáltatásával. A felütéskor Andy a katonai kiképzést kapott fiús megjelenésű lány épp a törvény elől menekül, Kerri feladta tudósi álmait és épp New Yorkban pultos, a horror-geek Nate évek óta pszichiátriákon tengődik, a színészsztárrá vált Peter pedig túladagolta magát. Bár ez nem akadályozza meg Nate-et, hogy kommunikáljon vele az új közös kalandok során, Peter ugyanis holtában is a csapat tagjaként tekint magára.
A Kotnyeles kölykök elsősorban is lehengerlően vicces rémregény, ráadásul nem horror-ijesztgetésben érdekelt, sokkal inkább krimi-vénájú kalandregény, ami emellett komoly irodalmi értékeket hordoz. Úgy tűnik, Cantero rengeteget tud az emberi psziché legapróbb rezdüléseiről éppúgy, mint társas viszonyrendszerekről – gyakorlatilag nincs lekerekítve semmi, lecsupaszítva viszont annál inkább. Nem kell azonban megijedni, pillanatnyi megállás nélkül robogunk végig a történeten – néha szinte már túl gyorsan is darálódnak az események –, minden karakterrezdülés, és a belső mozgatók is ki vannak kellőképpen bontva, bár időnként csak félmondatokba vagy frappáns kiszólásokba sűrítve, gyakran az akcióleírásokba vágva, ez pedig felettébb gördülékennyé teszi az olvasást. Maga ez a speciális és megnyerően vizuális sűrítési technika az egyik fő erőssége a könyvnek, ami sem az akciódús történetsodrás, sem pedig karakterábrázolás rovására nem megy. Mind az öt szereplő megkapja a maga mozgásterét, senki sincs elhanyagolva, beleértve Timet, a vizslát is (ő a 77-es kutyus dédunokája egyébként, és gyakorlatilag ugyanolyan mélységű karakterábrázolást kap a cselekmény során, mint a többiek, csak ez az ő esetében még viccesebb), de talán Andy lehetett az író fő kedvence, kvázi ő a legfőszereplőbb. És Cantero abban is jó, ami igazából elengedhetetlen az irodalomban (a magas irodalomtól a ponyváig): ahhoz, hogy az ábrázolt figurák életre keljenek és valódi dimenziókat kapjanak, az írónak szeretnie kell minden hősét, és nem csak az úgynevezett pozitívokat, de az unalmasakat, a hétköznapiakat, a gonoszokat és pszichopatákat is, legalábbis minimum empátiával viseltetni irányukba.
Ezen felül elsőre meglepőek, de aztán kiderül, hogy működőképesek bizonyos elidegenítő technikák, aránylag gyakran vált a szöveg drámai/forgatókönyvi szerkezetre (Név, kettőspont, dialógusmondat, majd zárójelben az instrukciós utasítás), néha csak egy-egy sor, de akár fél oldal erejéig. Sőt, konkrétabb kiszólás is előfordul, mintha az író a saját szövegére reagálna külső szemszögből. A Fumax kiadói oldalán találunk beleolvasót, amiből jó képet kapunk a regény lendületes, gazdagon hangszerelt és humoros stílusáról, de akár egy egészen rövid minta is elég lehet ehhez:
Az öreg száraz ajkai reszketve formálták meg az üdvözlő szavakat.
– Húzzatok a faszba.
Bár ha összeszámolnánk a hasonló kiszólásokat, valószínűleg szép nagy szám jönne ki, mégsem éreztem, hogy túlzott lenne a trágárság, az életkor, az élethelyzetek és a szélsőséges történések tengerében ennyi simán elfér, és még életszerű is. A 365 oldalnyi szövegből mindössze néhány bekezdésről gondoltam azt, hogy némileg túl van tolva, de „pontlevonás” azért nem jár értük.
Ha pedig még nem említettem volna, a Kotnyeles kölykök a Lovecraft-féle világgal kacérkodik, ebben némileg rokon a szintén a Fumaxnál nemrég megjelent Vellitt Boe álom-utazása című príma kisregénnyel, bár az egészen konkrétan kapcsolódik a Lovecraft univerzum egyik történetéhez. Igaz, végső soron a Kotnyeles kölykök esetében is fennállnak komoly áthallások, de ennél többet már tényleg nem mondhatok.
