Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Rage veterán zenekar, de persze inkább úgy mondhatjuk helyesen, hogy a Rage főnöke Peter „Peavy” Wagner veterán zenész. Ezzel együtt a Rage, mint zenekar karrierje elég változatos, és minden időszak ahhoz köthető, hogy a főnök mellett volt-e egy karakteresebb stílussal rendelkező gitáros-dalszerző. A Rage csúcsalkotása a szimfonikus XIII volt, de az azután következő, Victor Smolskival (és André Hilgersszel) végigvitt lemezek között is van pár kiváló darab. Mondhatjuk, hogy a „mai” Rage stílus ezzel a felállással alakult ki, és ezen az sem változtatott, hogy 2015-ben Wagner kirúgta társait, és ismeretlennek számító zenészeket vett maga mellé. Smolski viszont pótolhatatlan tehetség, és nem csak a zenei képzettsége miatt, hanem mert a gitározásában olyan íz, olyan lazaság, és egyben pontosság van, amivel nem sokan bírnak a metálszíntéren. Na és persze jó dalszerző. Ebből a szempontból ugye Wagnert sem kell félteni, és az új felállással készített lemezeken is hallhatóan ő az úr. A Wings Of Rage a két ezt megelőző lemezhez hasonlóan egyszerűen nem szól jól. Mindig valami kilóg, vagy a dob, vagy az ének, vagy a gitár, vagy éppen maszatos valamelyik, vagy egyszerűen csak nem elég dögös az összhangzás. Utóbbi igaz erre az albumra. Wagner persze mindent megtesz. A riffek hol hagyományőrzők, hol úgymond „modernek”, keményebbek, ezeket oldja fel a legtöbbször jellegzetesen akkordbontásos és dallamos refrén. Van azért most líra is, meg pár helyen hörgés, vagy éppen női ének, de amúgy pont annyira jó és rossz ez a lemez, mint szokott. Ha valaki nem rajongó, inkább nyúljon vissza nagyjából 10-15 évet és jobbakat talál. (3/5)
Rage – 21