Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Rage – 21
(Nuclear Blast)
Egyszer valaki valahol azt írta, hogy a Rage olyan a metálzenében, mint a Rush a rockzenében. Van benne igazság, és ha a legújabb, 21 című albumot hallgatjuk talán még inkább. A Rage trió formában úgynevezett eurometált játszik, ami csak első hallásra tűnik egyszerűnek, de a felszín alatt erős hangszeres tudás és fantázia van, még úgy is, hogy a zenesznobok által kiröhögött galoppütemek még náluk is feltűnnek. A Rage azonban kicsit másképpen gondolkozik, és már majdnem két lábbal áll a földön.
Elképesztően következetes karrierről van szó, pedig már több tagcserén elbukhatott volna a fejlődési ív. A triót hatalmas termetével, meg persze jó vezetői képességével uraló Peavy Wagner énekes-basszusgitáros nyilván nagy részben felelős ezért. De kellettek hozzá alázatos kollégák is. A jelenlegi felállásból például Viktor Smolski egy olyan zenész, aki képes lenne úgy végigtekerni egy dalt, hogy attól minden gitárfanatikus magához nyúl, de itt mégis a hármas egységet erősíti. Sőt a jellegzetes Rage-gitárzengetések is olyanok, mint a 12 évvel ezelőtti lemezeken.
Smolski akkor érkezett a zenekarba, amikor Wagner totálisan rákattant a szimfonikus hangzásra, és a gitáros klasszikus zenei képzettsége okán jó partner volt ebben. Ennek ellenére a 21, de az ezt közvetlenül megelőző lemezek is mellőzik a grandiózus hangzásokat. Itt tömény metál van, három embertől, érdekes váltásokkal, tanítanivaló hangszeres tudással elővezetve. A közérthetőséget a slágerrefrének segítik, meg persze a szépen megírt metálriffek. Az emlegetett zenesznobok persze maximum akkor tekintenek ki az emelkedett diskurzusából, amikor meghallják mondjuk a Feel My Pain kellemes tappingtémáit, amit aztán persze egy nem túl fantáziadús ún. metál középtempó vált fel. Akkor ők persze visszatérnek a szépen lehatárolt világukba, a többiek meg szórakoznak. Mert végső soron erről van szó.
Egy nagy hibát azonban fel lehet róni a zenekarnak, és ez a túlnyújtott dalok problémája. Ezek a számok jobban hatnának, ha nem érnék el a hat percet. Akkor persze kevesebb technikás kiállás lenne benne (ami pl. a Dead Romantic esetén éppen hátrány lenne), meg Smolski nem tudná megmutatni mennyire laza csuklóval penget. (Utóbbi amúgy egy Rage-koncerten nagy élmény. Az orosz gitáros olyan könnyedén játszik a hangszerén, mint ahogy az egyszeri blogger gépel a billentyűzeten.) De visszatérve a hosszúságra: kb. egy-két percet kéne lenyisszantani innen-onnan, hogy a Rage ne untasson el a végére. Ezzel nem csorbulna a technika, de nőne a dinamika. Nem mintha az energia miatt félteni kéne a zenekart, de a lendületes zene sem határtalanul képes a figyelem lekötésére.
A 21 nagy változást nem hoz a Rage életébe, egy stabil pont marad a metálszíntéren. A lemez néha kifejezetten szórakoztató hallgatnivaló, és amíg nem jön valami nagy ász a stílusban új lemezzel, a műfaj rajongói ezzel is kitölthetik az időt.
