Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Queen & Paul Rodgers @ Papp László Budapest Sportaréna, 2008.11.28.
Azt hiszem nem túlzás azt állítanom, hogy már az anyatejjel együtt magamba szívtam a Queen muzsikáját. Amikor 1986-ban Budapesten jártak, és anyámék nem vittek magukkal a koncertre, vagy egy hétig nem álltam szóba velük a sértettségtől, hiába voltam csak négy éves. Ezután huszonkét évet kellett várnom, míg beteljesülhetett az álmom.
Persze tökéletlen a beteljesülés, mindannyian tudjuk, hogy miért. Szó se róla, a zenekar megpróbálta, hogy pótolja a pótolhatatlant, és egy több mint két órás, eseménydús, és látványos koncerttel kápráztatta el hűséges közönségét.
A koncertkezdés nyolcra volt kiírva, és példamutatóan, negyed kilenckor már mennydörgött és villámlott, majd kezdetét vette a kozmikus rock-utazás (az új, kissé felemás lemez címe Cosmos-Rocks ugyanis). Erős volt az indítás, régi klasszikusokkal kezdtek, a tömeg egy emberként pulzált, talán csak Paul Rodgers hangja volt még kissé távoli – és ismeretlen – a magyar füleknek. Az Aréna majdnem teljesen megtelt, sokan voltak kíváncsiak, és bevallom, bennem is ez az érzés dominált, bár tudtam jól, hogy nem kaphatom meg azt, amit igazán akarnék.
Az ismerős dallamok után kissé családiasabb lett a hangulat, Paul Rodgers dalolt egyet egy szál gitárral a kezében, és közben arra gondoltam, hogy ennek az embernek piszok nehéz dolga van, és igen becsülendő, hogy meg sem próbálja a néhai Freddie Mercury-t utánozni. Hálátlan szerep, érdekelne, vajon miért vállalta el. Brian May követte őt, előrejött a kifutón, és elég volt annyit mondania, hogy „hungarian folk song”, a közönség már tudta a dolgát; a tavaszi szél vizet árasztott, a hátam meg lúdbőrözött. Folyamatosan igyekeztek fenntartani a figyelmet, alig ocsúdtunk fel, máris ott volt Roger Taylor is, meg a lábdobja, majd szépen lassan egy komplett dobfelszerelés a kifutó elején. Bravúrosan játszott, a dobon is, az elektromos nagybőgőn is, no meg énekelt - ez utóbbit talán kihagyhatta volna, de szeretjük így is, ezért megbocsátunk.
Amikor éppen nem a zenekar, akkor a technika szórakoztatta a közönséget; Queenhez méltóan profi fényjáték, és egyéb vizuális mókák, s az igazat megvallva szükség is volt rájuk, mert az új dalok ismeretlenek voltak, és nem is túl jók, vagy mondjuk úgy, másmilyenek, mint a korábbiak. Amikor már majdnem azt hittem, Brian May megőrül szólógitárral társuló magányában, és egyre jobban érezhető volt a feszültség – a kollektív tudatalatti már skandálta a „régi Queen dalt akarunk” rigmust -, akkor visszatértek, és belehúztak.
Méltó vég volt a The Show Must Go On, és a Bohemian Rhapsody, a hőn áhított katarzist mégis az adta meg, mikor Mercury megjelent a kivetítőn. A közönség visongott, és olyan egységben rajongott, amit én még soha az életben nem láttam. Jó ötlet volt Freddie-t megmutatni, még jobb bejátszani a hangját úgy, hogy közben az eredeti tagok élőben kísérték, az pedig további pluszt adott, hogy a végén megjelent Paul, és a dal utolsó sorait duett-szerűen énekelte a kivetítős Freddie-vel.
Kétségtelenül a zenekar és a közönség közös szeánsza volt ez az este, a vissza-tapsnál nem a szokványos „come back”, hanem a lábdobogás mellett a „we will rock you” zengett. Kértük, meg is kaptuk, tapsolhattunk is, ahogyan azt kell.
Ha összegezni akarnám, azt mondanám, jó este volt, és jó koncert. Az öregek tényleg mindent megtettek, hogy megadják az éhes közönségnek azt, amiért eljött. Lehetetlen volt. A Queen Mercury nélkül olyan, mint az esküvő menyasszony nélkül. Brian May, Paul Rodgers és fénytechnika ide vagy oda, a király meghalt, és 1991 novemberében eltemettük vele a királynőt is.
(Képek: Nagy Attila)
