Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Antony and the Johnsons – A Crying Light
(2009 Secretly Canadian)
A popzenében az a szép, hogy bár mindig van egy irány, ami trendibbnek számít, mint a többi, rendszeresen előkerülnek előadók, akik úgy lesznek sikeresek, hogy semmi közük sincs sem a tavalyi, sem az idei, sem a jövőre majd menővé váló stílusokhoz. Ékes példája ennek az Antony and the Johnsons. Félreértés ne essék, ez nem egy igazi zenekar, minden egyes momentum a már hazánkban is járt Antony Hegarty-ról szól, leginkább arról a problémáról, hogy ő mennyire nincs megelégedve a természet által megszabott nemi korlátaival.
Ez alá van szerelve egy mindig szellős zenei alap, sok-sok zongorával, vonósokkal, esetenként dobbal – ez utóbbi végképp csak a lehető legminimálisabban jelenik már meg. Az, hogy Antony-t mégis oly könnyű szeretni, az a mindent maga alá rendelő énekhangja, amit millió közül is könnyedén ki lehet szúrni, vendégénekeljen épp Björknél, vagy diszkózzon a Hercules and Love Affair-el.
A Crying Light a harmadik Johnsons-al készített lemez, és az a nem túl hálás feladat lett neki kiszabva, hogy végleg lezárja a kérdést, hogy akkor most ez az egész csak az unikális jellege miatt volt 2005-ben olyan jó, vagy pedig Antony tényleg az utóbbi idők legstílusosabb dalszerzője-e. Már a kezdő Her Eyes are Underneath the Ground-ból kiderül, hogy a válaszlehetőségek közül a második áll közelebb az igazsághoz. Zeneileg semmi sem változott, ezúttal még vendégénekesek sincsenek – igaz, már az I Am a Bird sem miattuk volt jó. Van viszont egy kicsit kevesebb, mint 40 perces, már-már pofátlanul szentimentális dalkollekció, amiben minden Antony keserédes érzelemvilágát hivatott bemutatni. Hogy a szentimentalizmus mégsem fordul át felesleges picsogásba, azt a néha reménykeltő hangulatok adják. Ezek arra engednek következtetni, hogy a máshova vágyódás egyszer tényleg máshova kerüléssé fog változni, rosszabb esetben drukk is megjelenik a hallgatóban, hogy sikerüljön már ennek a szerencsétlennek egyenesbe jönni. Ilyen egy jó személyes hangvételű lemez.
Végül is más most sem történik, szóval ajánlok is egy üveg Ballentine's-t, egy doboz minőségi cigit, meg egy süppedős bőrfotelt, szomorkodni vágyó férfiaknak és nőknek egyaránt – lévén Antony-ról sem lehet eldönteni, hogy ő búslakodó férfi-e, vagy szomorkodó nő.
