Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A világ legjobb ritmusszekciója és második legviccesebb énekese tegnap este bebiznyította a kétkedőknek, hogy igazán dögös rakenrollt csak ötven év felett lehet és érdemes játszani. Az AC/DC iszonyú hangos koncertet adott a Papp László Sportarénában.
Ha valaki a 18 évesen éppen egy Pókember-kosztümmel kacérkodó Angus Youngnak azt mondja, hogy 36 év múlva Budapesten fog teltházas koncertet adni egy bársony rövidradrágban, a kistermetű gitáros valószínűleg kiröhögi. Hálistennek zenésznek jobb Angus mint jósnak, így tegnap (papíron) telt ház előtt léphetett színpadra Black Ice című lemezük világkörüli turnéjának legutóbbi állomásán, Budapesten. A papíron telt házat azért emlegetjük, mert a küzdőtér két részre volt osztva, az első, a színpadhoz közeli szektor pedig minden előzetes várakozás ellenére sem volt tele, sőt, kifejezette szellős volt az első pár soros nyomulás mögött - az igazi tömegnyomor a hátsó részre és a dugig tömött lelátókra volt jellemző.
Az AC/DC-t ez cseppet nem érdekelte, és a világ egyik leghálátlanabb melóját magáénak tudó, The Answer nevű előzenekar után percre pontosan 9-kor elkezdődött a koncert egy idétlen rajzfilmmel, amit a félkörívben a színpad fölé húzott világítás alá függeszett kivetítőkön mindenki faszán végigkövethetett: Angusék felülnek egy vonatra, ahol kurvák vannak, de masiniszta az nincs, így az ördögfarkát lóbáló gitárosnak kell irányítania mozdonyt, ami persze nem jön össze, és az utolsó képkockákon balesetet szenvednek, BUMM, és már jön is az első szám, a szétnyíló videópanelek közé meg betoltak egy rohadt nagy mozdonyt. Aztakurva, suttogta mellettem egy ötvenes úr, és bizony.
Olyan hangerővel kezdődött a koncert, hogy beleszédültünk, utoljára valamikor a nyolcvanas években, egy debreceni Saxon-buli után éreztem azt, mint most, azaz hogy egy rohadt nagy haragot húztak a fejemre, és csak a zúgást hallom benne, de ez holnapra (remélhetőleg) elmúlik. A hatalmas hangerő átka a finomabb részletek elvesztése sajnos, így istenigazából nem modhatjuk azt, hogy annyira jól szólt volna a cájg, különösen az első pár nótában nem, de aztán vagy megszokta az ember a hangzást, vagy állított rajta a technikus, mert a második szám, a Hell Ain't a Bad Place to Be végére már nem érdekelt, hogy recsegnek a magasak, a lényeg, a halálosan pontosan hozott alap ott dübörgött a gyomromban, és ennél jobb érzést momentán nem tudok elképzelni. (Aki a permanensen dohányzó Phil Rudd dobosnál pontosabb zenészt tud mutatni, az hazudik.)
Az AC/DC lényege, az, hogy viszonylag egyszerű témákat raknak rá kíméletlen pontosságú dob-basszus alapokra, és erre énekel rá rekedten Johnson, a zenekar második énekese (az első, Bon Scott 1980-ban egy túl jól sikerült alkoholizálás után hunyt el), és szólózik hozzá kissé egysíkú, de ettől még nagyon király dolgokat az örökmozgó Angus Young, aki 54 évesen többet mozog a színpadon, mint legtöbb huszonéves pályatársa. Ezen a recepten az elmúlt 36 évben nem változtattak, mert minek: ha valami működik, akkor nem kell újítani rajta hanem nyomni kell orrvérzésig. A nóták jöttek szépen sorban, az új lemez elég markánsan előtérbe volt tolva (Rock and Roll Train, Anything Goes, Black Ice, Big Jack, War Machine), amin csak az csodálkozott, aki Bon Scott-nosztalgiaestre számított.
Az AC/DC-nek van olyan életműve, hogy a kötelező darabok (Let There be Rock, Highway to Hell, Whole Lotta Rosie, Hell's Bells és For Those About to Rock) mellett akár öt, egymással teljesen egyenértékű programot is össze tudnának állítani, senki nem háborogna például, ha mondjuk holnap a Shot Down in Flames helyett a Walk All Over You-t játszanák, bulizni arra is lehet, a szöveget meg mindenki ismeri. A zenekar a küzdőtérről nézve jó formában volt, a kapcsolattartásról Brian Johnson énekes és a furcsa szájtartással kacsázó Angus Young gondoskodott, volt ördögvillázás és közönségénekeltetés, a Whole Lotta Rosie alatt felfújtak egy bazinagy guminőt, aki a nóta ütemére rázta a lábait, a The Jack alatt Angus levetkőzött, mint ahogy ezt már vagy 30 éve teszi, és megmutatta a seggét nekünk (de most már csak alsógatyában, régebben ennél kevésbé volt szemérmes), a megszokott repertoárból csak az maradt ki, hogy Angus az énekes nyakában szólózzon - valahogy megértem, hogy a 61 éves Johnson nem akar feleslegesen gimnasztikázni minden este.
Minden pont olyan volt, mint amilyet várt az ember, ha már látott AC/DC koncertet élőben vagy DVD-n, spontán momentumokra nem nagyon volt idő, hacsak Johnson bakizása az nem volt a You Shook Me All Night Long alatt, amikor úgy tűnt, mintha elfelejtené a szöveget. A program első fele 22:40-kor ért véget a kissé hosszúra nyújtott Let There be Rock-kal, és az obligát gitárszólóval, amit Angus tulajdonképpen változatlan formában tol 1977 óta, és ha engem kérdezne (de persze nem teszi), akkor inkább eljátszaná helyette a Touch Too Much vagy a Sin City című nótákat. A ráadásban Highway to Hell és a For Those About to Rock (We Salute You) jött, ez utóbbit ha egy hangyányival gyorsabban játszszák, én még boldogabb lettem volna, de így is nagyon fasza volt az ágyúlövésekkel együtt - 1981 óta egyébként mindig ezzel a számmal búcsúznak a koncertektől.
Iszonyú energia és lelkesedés áradt tegnap este a közönség felé a színpadról, nagypapa korú zenészek szórakoztattak vagy húszezer embert két órán át úgy, ahogy arra nem sokan képesek a zene világában. Semmi manír, semmi felesleges parasztvakítás, csak zene és villázás - ennél több meg kinek kell?
