Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Mars Volta – Octahedron
(Universal)
A Mars Voltát lassan ugyanannyira menő utálni, mint szeretni. Utálni leginkább azért, mert akik szeretik, azok attól érzik magukat menőnek, ha valami olyan zenekart istenítenek, akikből lényegében egy szót sem értenek. A Mars Volta (jobb híján) progresszív rockját pedig elég nehéz felfogni, pláne elsőre, az énekes lemezről lemezre egyre magasabb fekvésű hangjáról meg ne is beszéljünk. Azt sokszor még azok sem bírják lenyelni, akik amúgy magával a zenével ellennének. (Nekik ajánlom gonosz módón Omar Rodriguez-Lopez gitáros szólóanyagait, kíváncsi vagyok, mit szólnak az első hangok hallatán.)
Merthogy Rodriguez-Lopezt, akárhogyan nézzük, de Cedric Bixler-Zavala énekes szelídíti meg minden egyes lemezen. Legalábbis ez a legvalószínűbb, mert a gitáros önállóan, minden kontrol nélkül, akár visszafelé is képes lemezre nyomni kaotikus hang-kavalkádjait, és még nem átall azt ki is adni. Az Octahedronnál Bixler-Zavala már odáig jutott a szelídítésben, hogy két dal (With Twilight As My Guide, illetve Copernicus) egyenesen unalmas lett rajta, igaz ezek is leginkább a hosszuk miatt. Akusztikus pengetésből elég három-négy perc, nem kell belőle kényszerből nyolcat csinálni, főleg ha igazán ötlettel sem tudják megtölteni, és még a Voltára jellemző zajok, nyikorgások is hiányoznak belőle, amiket mellesleg perverz módon sokan szeretnek.
Az Mars Volta ötödik lemezét előzetesen kikiáltották akusztikus popalbumnak, aminek erősen ellentmond, hogy ott trónol a közepén a Cotopaxi, ami az előző Bedlam In Goliath zúzósabb pillanatait idézi (talán le is körözi azokat), ráadásul beharangozó klip is lett belőle, ami meg megtévesztő a lemez egészét nézve (mondjuk nem valószínű, hogy agyonjátszanák a zenecsatornák, tehát végülis mindegy). A többi dal lassú, valóban közelebb áll az akusztikushoz, mint a Bedlam tombolásához. Viszont Bixler-Zavala tovább popularizálta a hangját, legalábbis az Octahedron bő 50 perce alatt kis túlzással több fülbemászó dallamot énekel, mint az eddigi életmű egészén. Rajongóknak nem kell megijedni, maradt az egész jellegzetesen marsvoltás, Rodriguez-Lopez megint úgy nyekeregteti a gitárját, ami csak rá jellemző, Bixler-Zavala is visong össze-vissza, ahogy azt megszoktuk tőle, csak most ez kicsit más, kicsit kilóg a nagylemezek sorából, de ettől még, a két fentebb említett unalmasabb pillanatot leszámítva, minden dal hozza az igen magas Volta-színvonalat.
A Mars Volta albumról albumra változik. A kezdeti drogos elszállások, kaotikus, vég nélküli tombolások után egyre inkább a letisztultabb dalszerkezetek felé fordulnak, amit sok, a könnyebb emészthetőséget magától a Sátántól valónak kikiáltó rajongó rettegve figyel. Igazán majd csak a következő lemeznél dől el, hogy valóban olyan tehetséges-e ez a dalszerződuó, mint ahogy azt sokan állítják, vagy az egész csak egy óriásira fújt lufi. Ha pedig azt nézzük, hogy az itt nyitó (mellesleg igen pompás) Since We've Been Wrongot már a 2008-as Bedlam In Goliath megjelenése előtt játszották élőben, akkor talán az az új korong már készen is van.
