Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az ausztrál Wolfmother talán az egyik leggyűlöltebb zenekar a földkerekségen. Minden bizonnyal nagyobb divat utálni, mint hallgatni. Nem direkt fogok szembemenni a nagy tömeggel, de nekem a Wolfmotherrel semmi bajom sincs. Nem gondolom, hogy kevesebbek ők mint a jelen zenei irányzatainak képviselői (és persze nem is többek), viszont ha valaki képes elfogadni, sőt szeretni a sokadik Joy Division-klónt, elfogadhat egy Led Zeppelin-covert is. Mert a Wolfmother az volt, és többé kevésbé maradt is az, ennek bizonyítékául meghallgatható a teljes új lemez a myspace-en, az új maxival együtt, ami a New Moon Rising. Ez utóbbiről szólok többet, szinte feleslegesen.
Azért feleslegesen, mert a Wolfmother tényleg egyetlen kifejezéssel írható körbe. Led Zeppelin, ugye. Az új lemez, és így a New Moon Rising a Zepp' intenzívebb, pörgösebb vonalán halad. Van persze különbség, például, a mélyen búgó hangzás, és a táncütem, és az, hogy ez egy nagy sláger, a Zeppelin márpedig ritkán írt rögtön ható számot. Hm, talán ez a baj a Wolfmother-rel? Hogy kommersz? Nem tudom, de mindenesetre számomra egyértelmű, hogy egyáltalán nem tehetségtelen zenészek játszanak, egyáltalán nem töketlen rockzenét. Ennyi.
A lemez további része alapján újra van Sabbath-hangulat, talán több is, mint korábban. Bőven vállalható retro-zene, egy Jet helyett például mindenképpen.
