Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Converge – Axe To Fall
(Epitaph)
Hogy milyen zenét is játszik a Converge, azt az a történet elég jól elmondja, ahol egy randevún a gyanútlan fiú véletlenül együtt hagyja a kocsiban a zenekar Jane Doe lemezét a kiszemelt lánnyal. Utóbbi a fiú visszaérésekor felháborodva száll ki az autóból azzal a felkiáltással, hogy ő ilyen zűrös lelkű emberrel inkább nem áll szóba - merthogy várakozás közben bekapcsolta a lejátszót, és abban éppen ez a korong volt. Nos, a Converge kb. tényleg ilyen zűrös zene, (nevezzük hardcore alapú noise metálnak), de főleg az előbb említett, 2001-ben megjelent nagylemez a problémás sokak számára. Azon tényleg megjelenik egy ember teljes lelki széthullása, és ez még akkor is lejön, ha a szövegekből egy szót sem értünk (amire persze az ének széttorzított üvöltése miatt amúgy sincs esélyünk). Azt az érzelmi mélységet az azóta megjelent két nagylemez egyikén sem tudta elérni a csapat, de szinte biztos, hogy nem is akart még egyszer oda lemerülni. Ez a mostani sem okoz már feltétlen krónikus kedélybetegséget, de azért a napfény sem került sokkal közelebb.
A Converge-től szokatlan, kommersz témával nyit az Axe To Fall a Dark Horse képében. Azonnal képes hatni, nem csak a súly dönti le az embert a lábáról, ahogy az eddigi lemezeken tették, már-már fülbemászó a téma. Persze marad a stíluson belül a szám, de már itt gyanús lesz, hogy a dalszerzéskor valószínűleg elég nagy teret engedtek Nate Newtonnak, illetve a basszusgitáros Doomriders nevű (már nem is annyira) hobbiprojektjének. Sok helyen amolyan kifacsart, zajos rockandrollt hallunk (itt jön képe Newton csapata), az előző lemezekkel ellentétben itt nem kell órákig emészteni egyenként a dalokat, elég négy-öt teljes meghallgatás, hogy betaláljon a korong. Két nehezen megközelíthető szerzemény került csak föl rá (a Worms Will Feed / Rats Will Feast és a Damages), de kis pihentetés után ezek is megadják magukat a hallgatónak (vagy inkább fordítva).
A lemez hangzásáról most is csak ódákat lehet zengeni: Kurt Ballou gitáros nem igazán tud hibázni ezzel a nagyon zajos, de mégis mindent szépen megmutató sounddal, pláne ha a saját zenekaráról van szó, de nézhetjük bármelyik általa producerelt anyagot is.
Pár vendégzenész már az előző, No Heroes című lemeznél is felbukkant itt-ott, akik főleg a vokális témákban segítenek be Jacob Bannonnak, az Axe To Fallon viszont minden eddiginél többen teszik tiszteletüket. Csak felsorolásszerűen: Steve Brodsky (Cave In), Adam McGrath (Cave In), John-Robert Connors (Cave In, Doomriders), Uffe Cederlund (Disfear, volt Entombed), George Hirsch (Blacklisted), Brad Fickeisen (The Red Chord), Hamilton Jordan (Genghis Tron), Sean Martin (volt Hatebreed, Cage), John Pettibone (Undertow, Himsa), Steve Von Till (Neurosis), Mookie Singerman (Genghis Tron). Utóbbi kettő szereplése a legérdekesebb, ugyanis Steve Von Till, a nyugodtan, erősen Tom Waits-esen induló, majd az anyazenekarára hajazó lassú, doomos témába váltó Cruel Bloomon énekel egyedül, Mookie Singerman pedig a szinte már végig zajmentes, hétperces lemezzáró Wretched Worldben veszi át Bannon helyét tiszta énekével, és mellesleg ez az egyik legjobb szám az albumon. A két dal együttes hossza kiteszi a lemez negyedét, és ez sok régi zajmániás rajongó gyomrát meg fogja feküdni.
Ez a befejezés az eddigi legszokatlanabb lépés a Converge-től pályafutása során, mégsem lóg le a korongról egyik sem, sőt itt volt az idő egyszer úgy abbahagyni egy albumot, hogy az ne egy belénk vágott, majd jó alaposan megforgatott kés hatását keltse. Most olyan a vége, mintha a szúrás után inkább nyugtatgatnának, hogy nincs semmi baj, de közben persze szépen elvérzünk.
Nem tett radikális lépést előre a Converge az Axe To Fall-lal, de talán a könnyen ható rock and roll témák sokasága és az utolsó két nyugodt dal megmutat valamit abból, merre is tart a zenekar. Kíváncsi leszek, hogyan lépnek túl saját magukon és csinálnak úgy továbbra is csak rájuk jellemző eredeti zenét, hogy közben nem válnak önismétlővé. Őszintén szólva csodálkoznék, ha még sokáig megmaradnának a kaotikus ordibálás mellett.
