Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Electrotype Plus, Placebo & Indie party @ Mappa, 2010.02.06.
Újabban képtelen vagyok szombat esténként kimozdulni. Pénteken még elementáris erővel győz meg a lezáruló munkahét ténye afelől, hogy érdemes alászállnom a város egyik vagy másik füstös likába kortyolgatni, bólogatni és szelíden popsit rázni. Mikor aztán viszont nevezett popsi miszlikekre fagy a mínusz tízben (sőt, adott esetben érintkezik is fájdalmasan a jeges járdával) - Szentpétervárig rohan minden maradék harci kedvem, és begubózom a dunnám alatt vasárnap estig. Ez tegnap is majdnem megtörtént, aztán csak elcsábított az Electrotype, Brian Molko és a velük járó rendes kis randalírozás. Szerencsére.
A Grinzingiben bulira alapozni meglehetősen kétesélyes dolog. Onnan latyaktengereken át a Rákóczi Pékségig elcaplatni, és ott zárt ajtók mögötti sötétségben árválkodó krumplisalátákat találni, egyértelmű nyomor. A Kazinczy sarkánn egyujjas kesztyűben zsömlét és ál-párizsit vacsorázni leginkább mulatságos - a Tűzraktérig elgyalogolni, és ott rádöbbenni, hogy a keresett helyszín mégiscsak a Trafóból lett Mappa (öt megállóval arrébb), már egyenesen nevetséges. Fagyosan fatalista röhögcsélés közepette érjük el végre a célpontot, ahol erőteljes kihaltság fogad ugyan, de némi melegszerűség is, panasz tehát egy szál se. Beugró egy vállalható 500-as, a ruhatáros kedvességi szintjéről viszont nem tudok nyilatkozni: a gondolat, hogy valakinek odaadjam a kabátom, egyelőre elképzelhetetlen kín. A lépcsőfordulóban elhelyezett tükörben egyetlen hiú bulizó sem tollászkodik, a pletykáló-faltámasztó előtérbe csak a zene szivárog ki, és a vécék elől is hiányzik a kétségbeejtő kígyó. Rosszul nevelt reflexből megállapítom, hogy ebből a nagy néptelenségből csak baj lehet beljebb - tévedek, mint oly gyakran máskor is.
Az üres színpad előtti tánctéren 30-40 vidám kis test ugrándozik kísérteties kivetítőfényben, a boxokban pedig elvétve kisebb társaságok ülnek. Utóbbi, belátom, nem kifejezetten váratlan fordulat: de a gesztusaikból és abból ítélve, hogy egymás felé fordulva mozog a mosolyuk, arra következtetek, hogy beszélgetések zajlanak. Még mindig nem váratlan - mondaná az, aki nem látott még elég szomorú kis sorban csücsülö, arcán kényszeres unottságot viselő kirakatbábút a Mappa asztalai körül másokat mozizni és magát mutogatni.
Jó ötlet egyébként az a kivetítő, nem csak a villogva változó fénye dolgozik a partivilágítás steril valósága ellen - elfoglaltságot nyújt azoknak is, akik még nem jutottak el oldottságban a relatív kevés ember előtt való vonaglás állapotáig. A meghirdetettnek megfelelően túlteng a Placebo: tekintve, hogy vélhetően evvel az elvárással is jelentek meg azok, akik táncolnak, ez így helyes. Számot lehet kérni, a DJ-fiúk (AndOne és Alabard) készségesen alakítják a közönségük kedvére a műsort. Jó, azért közölték velem, hogy ABBÁt márpedig nem fognak játszani, de ez retrospektíve helyes magatartásnak tűnik, beismerem. Olyan számot tehát hiábavaló várni, amiben nem anglofil gitárok vagy frankofón elektronika képviselik a lényeget, egetrengető zenei újdonságok, sosem-hallott rock-ritkaságok sem nagyon szólnak. Cserébe mindenfelé kislánykacajok örülnek énekelhető dalszövegeknek, és mindenki a saját esetlenül vidor táncoskodásával van elfoglalva, hála az égnek. Nem különül el a magát seggrészeg, nemtörődöm ál-diadalba rövidezett réteg, simán bevállalható a riszálás józanabbul is. A technikai gikszert, és a belőle fakadó öt-tízperces némaságot bőven kitöltik a résztvevők kergetőzéssel meg locsogással, hogy aztán újult erővel nyújtsák a tenyerüket a plafon felé az MGMT és a Subways ismerős taktusaira. A pultnál ritkán kell sokat nyújtózkodni, és a pultosoknak is marad a kedvességhez elegendő ereje és energiája. Amikor hajnali 3 után végül elszállingózom, még javában tart a bulizás, csak én vagyok kissé nyugdíjas.
Értelmetlen lenne gúnyolódnom, igazából előszeretettel bukkanok fel a indie-sznobéria csúcsrendezvényein is. Semmi kivetnivalóm azok ellen, akikből némi tudományos gőg és a népnevelési szándék dacos tagadása kifinomultabb playlisteket présel ki - amikre aztán nagyobb és csillogóbbra csiszolt tömeg pattoghat, jóval ittasabban. Ízlések és ficamok, meg aktuális hangulat, az értékítélet tökfölösleges szellemi maszturbáció. Egyszerűen örülök, hogy úgy tűnik, nem kell a fesztiválszezonig várnom arra, hogy kicsit kevesebb kötelező kör és póz keretében haszontalankodhassak nekem kedves muzsikára. Különben is: kinek van kedve a mínusz tízben őrülten komolyan vennie magát? A béna popsirázás melegít, és endorfint szabadít fel. Hajrá!
