Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Burzum – Belus
(Byelobog Productions)
Ha van black metal, amit nem lehet kiröhögni, akkor az a Burzum. Varg Vikernesen csak fenntartásokkal lehet viccelődni, ő ugyanis nem azzal foglalkozott a kilencvenes évek elején, hogy minél félelmetesebbre sminkelje magát, hanem, hogy miként tehetne minél többet a sátán üdvéért. Emiatt aztán felgyújtott pár fatemplomot, majd húsz késszúrással megölte Øystein Aarseth-et, aki akkor Euronymous néven a norvég black metal-színtér vezetőjének számított, és a gyilkosság idején történetesen együtt is zenélt a basszusgitáron közreműködő Vikernesszel a Mayhemben. A Count Grishnackh művésznevet felvett Vikernes így lett minden idők leghíresebb black metal-zenésze, akit leginkább a fenti tettei miatt ismernek, pedig a zenéje is a műfaj elitjébe tartozik, ha nem éppen a csúcsán trónol.
Az egyszemélyes Burzum már a kezdeteknél is egyéni volt. Vikrenes sosem magán a zenén törte a fejét, hanem azon, hogy annak segítségével hogyan tud minél egyedibb hangulatot teremteni. Megalkotta azt a black metalt, amit azóta rengetegen tartanak iránymutatónak. Ráadásul a börtönbe vonulása előtt felvett utolsó metállemeze, az 1993-ban rögzített, de csak 1996-ban megjelent Filosofem tovább is mutatott a black metal határain. Lassú, elnyújtott, repetitív, monoton dallamai inkább már az amibent felé hajlanak (főleg a 25 perces, pár hangból álló, tényleg idegpróbáló Rundtgåing av den transcendentale egenhetens støtte), és ezt a börtönben, még ha kényszeredetten is, de két, szintetizátoros albummal folytatta. Viszont ezután megunhatta a zenélést, mert 1999 óta nem adott ki nagylemezt, jobban lefoglalta a hirtelen felbukkanó rasszizmusa, a szökése (ami Norvégiában kb. annyit jelent, hogy az eltávról nem ment vissza), a gyerekei nevelése, meg a buta filozofálgatásai.
Most viszont, hogy Vikernes 16 év után feltételesen szabadult, megjelent a Belus, ami ismét gitározós (szintetizátor nélküli) black metal lett, és egyfajta életmű-összegzésként is felfogható. Az elődjének tekinthető Filosofemen ugyanis nem volt semmi kapkodós ütem, itt viszont ismét több számban megjelenik a blastbeat, amit utoljára az 1992-ben rögzített Hvis lyset tar osson halhattunk. Az album hangzása ugyan valamivel jobb (modernebb?), mint amit a Burzumtól megszoktunk, de azért maradt a jellegzetesen rossz megszólalás, amitől valószínűleg minden hangmérnök sírva szaladna ki a stúdióból, ehhez a zenéhez viszont természetesnek hat.
A kopogó intró után nyitásként kapásból a Filosofemről ismert doomosabb reszelést kapjuk a Belus' døddal. Magát a dalt már hallhattuk a szintetizátoros 1997-es Dauði Baldrs lemez címadójaként, itt viszont a koncepcióba illő szöveget írt hozzá Vikernes, és persze átültette az egészet metálra. Ezután jön az album legjobbja, a 12 perces Glemselens Elv, aminek olyan dallamai vannak, hogy az ember akár egy hallgatás után is képes dúdolni. Ráadásul itt már megjelenik az újdonságként ható dallamos ének is, ami elsőre furcsa, de hozzá lehet szokni, sőt, illik ide. A lendületes, sőt, bármilyen furcsa is a Burzummal kapcsolatban ez a szó, slágeres Kaimadalthas' Nedstigninggel kezdődik a kalapálás, amiben a károgó vokalizálás egy idő után átvált szavalásba, és dallamos énekbe, majd jön a punkos rövidségű, még Uruk-Hai név alatt, a nyolcvanas évek végén írt metáldalt, a Sverddanst, ami után ismét kapuk egy klasszikus, black metálos szerzeményt a Keliohestennel. Az utolsó két dallal Vikernes visszatér a lassú tempóhoz, egész pontosan a kéthangos hangulatfestéshez. Már a Morgenrøde felénél kezdődik a monotónia, ami lassan átfordul a tízperces, instrumentális Belus' Tilbakekomba, ami viszont már végig teljesen minimál, de ennek ellenére sem unalmas. Tökéletes, merengős lezárása az 52 perces lemeznek.
Nem annyira zsigeri és nem annyira gonosz az új Burzum, mint az eddigiek, ráadásul a szövegi koncepció is viszonylag pozitív kicsengésű (elvileg Baldr haláláról és feltámadásáról szól, akit a fény, illetve a nyár istenének tekintenek az északi mitológiákban), de ettől még egyáltalán nem csalódás a lemez. Úgy látszik a 16 év börtön volt akkora hatással Vikernesre, a rács mögött lenyugodott annyira, hogy szabadulása után ne kezdjen újra fröcsögni a világba. Ugyan a radikális nyilatkozatai ma sem sokat változtak, de egy jóval nyugodtabb embert sugallnak, aki jelenleg csak azt szeretné, ha békén hagynák. Csupán a zenéje az, amit meg akar mutatni magából, és talán jobb is mindenkinek, ha nem kapunk belőle ennél többet.
