Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mount Eerie & No Kids @ Budapest, Toldi Mozi, 2010. 03. 26.
Phil Elverum a 90-es évek második felében hozta létre a The Microphones nevű projektjét. Szomorkás, lo-fi hangzású, gyakran zúgó folkjának legremekebb gyűjteménye a 2001-es The Glow Pt. 2, melynek köszönhetően komoly kritikai sikereket ért el. Két évvel később döntött úgy, hogy a legutóbbi lemezének címét felhasználva Mount Eerie néven zenél tovább. Az életmű új szakaszába érve összetettebb, érettebb, de nem feltétlenül jobb dalokkal jelentkezett. Elverum idén tavasszal a legutóbbi, Wind’s Poem című nagylemezét népszerűsíti a kontinensünkön. Az európai turné második állomása – Krakkó után – Budapest volt.
Az est fő fellépője előtt azonban a kanadai No Kids adott koncertet. A két fiúból és két lányból álló együttes az elsőre talán meglepő dob-szintik felállásban állt színpadra. A koncepciójuk, hogy az r’n’b-szerű ének alá játékos idm-alapokat játszanak. Mindezt oly módon, hogy a női vokál – egyetlen kivételtől eltekintve – végig szépen, a háttérbe simulva kísérte a főszereplő férfi hangot. Ezzel több ízben is a tavalyi év egyik nagy győztesének számító The xx zenekart juttathatta eszünkbe. A No Kids mégis elsősorban a chillwave-nagyágyú Toro Y Moi és a hamarosan hazánkban fellépő Max Tundra valójában nem létező szerelemgyermekére emlékeztetett leginkább. A geek-külsőségektől bájosan béna csapat zenéje furcsamód csak kicsit bizonyult aranyosnak és valamiért cseppet sem volt elragadó, ugyanakkor fokozatosan kedveltette meg magát. Olyannyira, hogy az utolsó szám egyenesen lenyűgözőnek hatott.
Ezután az éjfél körül kezdő Mount Eerie öt fővel lépett a pódiumra. A középpontban két egyszerű dobszerkó, a széleken egy-egy szintetizátor, na és persze a gitárjával meglepően félre eső Phil Elverum. Már a kezdő kirohanás, a Wind's Dark Poem hallatán tudni lehetett, hogy a csapat, Phil bámulatosan steril hangját leszámítva, jóval nyersebben szól élőben, mint lemezen. Az összkép egyszerűen sokkal markánsabb a stúdiófelvételek bármelyikénél is. A folkosan lassú részek és a kőkemény zúzás nemcsak figyelemfelkeltően váltották, hanem kiválóan fel is erősítették egymást. Ha néhány pillanatra el is lankadt a hallgatók figyelme, egy hirtelen támadással és a szenzációs, gépkezű ütősök hathatós segítségével még a szart is kirázták belőlük. És bár idővel könnyedén kiszámíthatóvá vált ez a hangulatfenntartó fortély, mégis minden egyes alkalommal képes volt újra meglepni. A zenekar ugyan egy kevésbé sokszínű arcát elénk tárva, de megmutatta, hogy a zenéje élőben is jóval több, mint folk, és egyúttal jóval több, mint black metal. Kurvára horzsolt.
