Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Anathema – We’re Here Because We’re Here
(Kscope)
Az itthon meglehetős népszerűségnek örvendő Anathema hét esztendővel ezelőtt jelentette meg utolsó sorlemezét. Az A Natural Disaster óta rengeteg idő eltelt, így tehát a legnagyobb kérdés az volt, folytatta-e átalakulását a mogorva doom death metalból Pink Floyd-rokonná szelídülő zenekar. A válasz látszólag egy hatalmas igen. A dolog mégsem ennyire egyszerű.
Képzeld el, hogy az ember, akit a világon a legjobban szeretsz, hét éve elutazott, és azóta nem láttad. Párszor beszéltetek telefonon, levelezgettek is időnként, otthon vannak róla fotóid, amelyeket előszedhetsz, ha hiányzik, de hét esztendeje nem néztél a szemébe. Nem tudod, változott-e, és ha igen, mennyit, nem tudod, azt érzed-e még iránta, amit egykor, csak reménykedsz benne, hogy a múló idő nem szakította szét, talán meg sem lazította azokat a bizonyos láthatatlan szálakat. És aztán, azok után, hogy már többször ígérte, de valami miatt soha meg nem tartotta szavát, egyszer csak jön a hír, hogy hét év után tényleg visszatér.
Az Anathemához való kötődés mindig is több volt számomra, mint egyszerű előadó–hallgató viszony. Maga volt a megvalósult és borzongató álom, hogy pár liverpooli srác pontosan azt és úgy érzi, s formálja szavakká és zenévé, amit és ahogy én itt, néhány száz kilométerrel arrébb érzek. Az Anathema én vagyok. Természetesen nem száz százalékig, de amennyire csak elképzelhető ez, annyira feltétlenül. Végre, hét hosszú év után tehát a szemébe nézhettem egykori legnagyobb „szerelmemnek” – és amit láttam, végtelenül megnyugtatott.
Az új album tíz dalából kettőt John Douglas dobos írt (akinek immár a húga, Lee Douglas énekesnő is a zenekar hivatalos tagja). A Thin Airt Danny Cavanagh gitáros közösen szerezte Douglasszel és énekes tesójával, Vincenttel (a harmadik fivér, Jamie teszi teljessé a családi vállalkozást, a „kakukktojás” Les Smith billentyűs). A többi szám Danny gyermeke – ily módon a We’re Here Because We’re Here tulajdonképpen Danny Cavanagh lemeze, és ezt nagyon fontos hangsúlyozni. Nem járok össze Dannyvel, nem is követem élete minden apró rezdülését az internet segítségével, de elég sokszor láttam már őt egyedül, illetve legutóbb Anneke van Giersbergennel akusztikus koncerteken, így aztán ha nem is tudnám, ki írta a dalok nagy részét, akkor is sejteném.
Elképzelhetőnek tartom, hogy Danny rátalált ha nem is Istenre, de valami felsőbbrendűre („Itt vagyunk, mert itt vagyunk”), ami vezeti őt, de legalábbis utat mutat neki, és ami a legfontosabb: boldoggá teszi. Ez a belső béke az, ami lerí róla már régóta, és ami elsőre tükröződik az új lemez dalaiban is, legfőképpen a szövegekben. Nem gondolom, hogy felületes ismeretek birtokában jogunk van ítélkezni mások érzései felett, még akkor sem, ha egy művész nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy amint kitárta szívét-lelkét a nagyközönség elé, azonnal mérlegre állítatik. Aki azonban elfogadja ezt a változást, és az olyan mondatokat, hogy „ha eléggé tudsz szeretni, te lehetsz a legboldogabb, legerősebb ember a világon”, akkor máris közelebb került a 2010-es Anathema megértéséhez.
A lemezről előzetesen sok kritikát olvastam – hogy giccses, nyálas, hippis –, és bevallom, a legelső hallgatást annyira e vélemények hatása alatt kezdtem, hogy mindezt szomorúan bár, de igaznak véltem. A rendkívül pozitív szövegvilág, a helyenként szimfonikussá dagadó zenefolyam és a mézédes – bár jellegzetesen anathemás – dallamok nem hatottak azonnal, aztán viszont az történt, ami az Alternative 4 óta valamennyi albumnál: a kezdeti idegenkedő távolságtartást egyfajta mély szeretet váltotta fel.
Amúgy is, ha a szinte túlzásba vitt emóciókra teljes karrierek épülhetnek a popzenében (Arcade Fire, Antony And The Johnsons, régebben The Smiths), akkor miért kellene megszólni/kinevetni/megvetni ugyanezt egy metálzenekar esetében? Amikor a metál eleve olyan műfaj, amelyben a – sok esetben szélsőséges – érzelmek kifejezése fontos szerepet játszik, akár külsőségekről, akár dalszövegekről, akár zenei eszközökről beszélünk. Az Anathema zenéje ugyan már rég nem metál, ám onnan indult, és pont ez a nagyon hosszú átalakulás teszi hitelessé a zenekar minden mai hangját. A Serenades–The Silent Enigma–Eternity–Alternative 4–Judgement–A Fine Day To Exit–A Natural Disaster sorba annyira kristálytisztán és logikusan illeszkedik az új album, hogy csak csodálkozni tudok azokon, akik szerint az Anathema teljesen kifordult önmagából.
Sőt. A We’re Here Because We’re Here egyfajta visszatekintés is, bár ennek észrevétele több meghallgatást igényelt. A már élőben is káprázatos Angels Walk Among Us, bizony, az Angelica (Eternity, 1996) „bátyja”, a dobolni igazán sosem tudó John Douglas szinte ugyanazt üti a két számban, amelyek felépítése is hasonló. Ugyanitt a legvégén egy az egyben a Deep (Judgement, 1999) nyitó gitárdallamát játsszák, míg a Presence-ben hallható férfihang megint csak az Eternity albumot idézi fel, szinte várom, hogy elkezdődjék a Hope. Nem tudom, mennyire volt mindez tudatos, és csak remélni merem, hogy nem valamiféle hattyúdalként kell értelmezni.
A lemez első hét száma egyébként szinte tökéletes. Ezért saját dalszerzői tudásuk mellett nagy hálát rebeghetnek Steven Wilsonnak (Porcupine Tree) is, aki ízléses, Anathema-albumon sosem hallott, mégis kicsit az együttes múltjába visszanyúló hangzást kreált. A feszültséget többször hangorkánná terjesztő és abban feloldó dalok kaphattak volna valami monumentális és dagályos körítést is – na, az valóban giccses lett volna. Így azonban a földön maradt a zenekar, ami ilyen, valljuk meg, elszállásra azért hajlamos művészembereknél nem hátrány. Tény, hogy az Anathema ma már helyenként sokkal inkább hasonlít a Sigur Rósra, vagy éppen a new age zenékre, de ez megint csak nem okozhat megdöbbenést senkinek, aki végigkísérte az angolok pályafutását.
A We’re Here Because We’re Here gyenge pontja John Douglas két szerzeménye. A Get Off, Get Out nem azért, mert túlzottan Porcupine Tree-s, hanem mert unalmas és az Anathemához nem méltó módon dallamtalan. Ki is lóg a lemez általános hangulatából. Az utána következő Universal már jobban illik ide, ám ezzel együtt sem túl emlékezetes, és a szimfonikus második fele kicsit már sok a jóból. Az utolsó szám, a Hindsight azért érdekes, mert évekkel ezelőtt keringett néhány demófelvétel a készülő albumról, és az azon hallható Hindsight még teljesen más dal volt, ráadásul nem is instrumentális. Az jobban tetszett, mint ez az új verzió, de lemezzárásnak nem rossz ez a felemelő dallam.
Az Anathema zenéjénél még mindig kevés szebbet, számomra hatásosabbat tudnék mondani, ha egyáltalán tudnék. Persze ez már nem ugyanaz a rajongás, mint tíz éve, inkább a boldog bizonyosság, hogy egy nagyon kedvelt személy él és virul, elégedett önmagával meg az élettel is. Olyan ez, mint amikor rápillantasz valakire, és látod, hogy minden rendben van, és vele örülsz. Amikor már nem benne vagy, eggyé forrva, „csak” mellette, a kezét fogva. De ez is nagyon jó érzés.
