2010.09.21. 14:00 – maUgly

Messziről csábító, közelről hideg és üres

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Klaxons – Surfing The Void
(Polydor)

Talán a „nu rave”-nek csúfolt képződmény az első, ami a londoni Klaxons kapcsán a legtöbbünknek eszébe juthat. Egy mondvacsinált mozgalom, amely a kétezres évek második félidejében fertőzte meg a gitárhangzástól akkortájt már jócskán túlterhelt indie-színteret. Valójában azonban a nu rave mint önálló zenei irányzat soha nem létezett, csupán a természetellenesen élénk színű ruhákba bújt fiatalság divatmániájának biztosított bőségesen termő táptalajt.

A csapat 2007-es debütálása, a Myths Of The Near Future, még ebben az évben Mercury-díjat nyert. Meg is érdemelte, elvégre a Klaxons pszichedéliája nem a Hippi Paradicsomba, hanem egyenesen a világűrbe repített. A készülődő második lemez kapcsán olyan pletykák keringtek, melyek szerint a srácok kiadója visszaküldte az anyagot. Ezeket a szóbeszédeket a zenekar több ízben is megcáfolta. A fiúk időközben felléptek a Szigeten, majd idén – egy évvel később – James Righton rosszullétére hivatkozva lemondták a Balaton Sound-os fellépésüket.

A Klaxons második, Surfing The Void című albuma, minden kétséget kizáróan, az idei év egyik legtechnikásabb dalcsokra. A hangzásvilág, amelybe a számokat csomagolták, valósággal ámulatba ejtő. Fényesre polírozott és csillogó, még ha időnként határozottan progresszív is. A gyermekkori fantáziánk legizgalmasabb és egyben legmerészebb űrutazásait juttatja eszünkbe. Ezt a borító is remekül alátámasztja: a szkafanderes cica egyébként Jamie Reynolds énekes-basszusgitáros házi kedvence.

A korong egyik nagy érdeme, hogy – nyilván akaratlanul – egy olyan atmoszférát teremtett, amely tökéletesen átível két kortárs brooklyni sztárzenekar munkássága között. Ezek pedig az MGMT és a Yeasayer. Külön érdekesség, hogy a Klaxonshoz hasonlóan mindkét banda idén adta ki a második lemezét. Amíg az előbbi brigád a Congratulationson találta meg a saját, kompromisszummentes világát, addig az utóbbi csapat számára az Odd Blood jelentette a nagybetűs POP felé orientálódást. És bár mindez nagyban meghatározza a Surfing The Void karakterét, mit sem von el a Klaxons tudományos-fantasztikus jellegéből.

Az album tehát hangulatilag egységes, de a korongnak mégsincs semmi íve. Nemcsak hogy slágereket, de még igazán emlékezetes számokat sem találunk. Sehol egy kiemelkedő szerzemény, amely némi fogódzót biztosítana a befogadáshoz. Ember legyen a talpán, aki a lemez meghallgatását követően képes kettőnél több dallamot felidézni és eldúdolni! És pontosan ez a koncepción belüli koncepciónélküliség okozza a Surfing The Void vesztét. A dalok nem tartanak sehová, és – mintha tényleg a világűrben időznénk – céltalanul lebegnek el mellettünk.

A Klaxons második albuma épp olyan, mint maga az univerzum. Messziről szemlélve csábítónak és gyönyörűnek hat, de ha közvetlen közelről tapasztaljuk meg, akkor inkább csak hidegnek és üresnek érezzük. A Surfing The Void egy intergalaktikus utazásra visz magával, de közben nem fogja meg a kezünket. Vigyázzunk, mert könnyedén magára hagy bárkit a világegyetem bármelyik zugában! Ha nem bírjuk az iramot és lemorzsolódunk, akkor végünk: kétségbe esve, elhagyatottan kalimpálunk a Semmiben. Magunkra maradva. Sok-sok fényévnyire minden élettől.

Szerintünk: (2,5/5)
Szerintetek: (2,5/5)

lemezkritika indie pop rock klaxons



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása