Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Klaxons – Surfing The Void
(Polydor)
Talán a „nu rave”-nek csúfolt képződmény az első, ami a londoni Klaxons kapcsán a legtöbbünknek eszébe juthat. Egy mondvacsinált mozgalom, amely a kétezres évek második félidejében fertőzte meg a gitárhangzástól akkortájt már jócskán túlterhelt indie-színteret. Valójában azonban a nu rave mint önálló zenei irányzat soha nem létezett, csupán a természetellenesen élénk színű ruhákba bújt fiatalság divatmániájának biztosított bőségesen termő táptalajt.
A csapat 2007-es debütálása, a Myths Of The Near Future, még ebben az évben Mercury-díjat nyert. Meg is érdemelte, elvégre a Klaxons pszichedéliája nem a Hippi Paradicsomba, hanem egyenesen a világűrbe repített. A készülődő második lemez kapcsán olyan pletykák keringtek, melyek szerint a srácok kiadója visszaküldte az anyagot. Ezeket a szóbeszédeket a zenekar több ízben is megcáfolta. A fiúk időközben felléptek a Szigeten, majd idén – egy évvel később – James Righton rosszullétére hivatkozva lemondták a Balaton Sound-os fellépésüket.
A Klaxons második, Surfing The Void című albuma, minden kétséget kizáróan, az idei év egyik legtechnikásabb dalcsokra. A hangzásvilág, amelybe a számokat csomagolták, valósággal ámulatba ejtő. Fényesre polírozott és csillogó, még ha időnként határozottan progresszív is. A gyermekkori fantáziánk legizgalmasabb és egyben legmerészebb űrutazásait juttatja eszünkbe. Ezt a borító is remekül alátámasztja: a szkafanderes cica egyébként Jamie Reynolds énekes-basszusgitáros házi kedvence.
A korong egyik nagy érdeme, hogy – nyilván akaratlanul – egy olyan atmoszférát teremtett, amely tökéletesen átível két kortárs brooklyni sztárzenekar munkássága között. Ezek pedig az MGMT és a Yeasayer. Külön érdekesség, hogy a Klaxonshoz hasonlóan mindkét banda idén adta ki a második lemezét. Amíg az előbbi brigád a Congratulationson találta meg a saját, kompromisszummentes világát, addig az utóbbi csapat számára az Odd Blood jelentette a nagybetűs POP felé orientálódást. És bár mindez nagyban meghatározza a Surfing The Void karakterét, mit sem von el a Klaxons tudományos-fantasztikus jellegéből.
Az album tehát hangulatilag egységes, de a korongnak mégsincs semmi íve. Nemcsak hogy slágereket, de még igazán emlékezetes számokat sem találunk. Sehol egy kiemelkedő szerzemény, amely némi fogódzót biztosítana a befogadáshoz. Ember legyen a talpán, aki a lemez meghallgatását követően képes kettőnél több dallamot felidézni és eldúdolni! És pontosan ez a koncepción belüli koncepciónélküliség okozza a Surfing The Void vesztét. A dalok nem tartanak sehová, és – mintha tényleg a világűrben időznénk – céltalanul lebegnek el mellettünk.
A Klaxons második albuma épp olyan, mint maga az univerzum. Messziről szemlélve csábítónak és gyönyörűnek hat, de ha közvetlen közelről tapasztaljuk meg, akkor inkább csak hidegnek és üresnek érezzük. A Surfing The Void egy intergalaktikus utazásra visz magával, de közben nem fogja meg a kezünket. Vigyázzunk, mert könnyedén magára hagy bárkit a világegyetem bármelyik zugában! Ha nem bírjuk az iramot és lemorzsolódunk, akkor végünk: kétségbe esve, elhagyatottan kalimpálunk a Semmiben. Magunkra maradva. Sok-sok fényévnyire minden élettől.
