Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ákos - A katona imája
(FalconMedia / Szerzői kiadás)
Azt hiszem, én nagyon nem szeretnék Kovács Ákos lenni. 2010-ben már több mint húsz éve lennék a pályán, vitathatatlanul - láthatóan és hallhatóan - sokat dolgoznék egy-egy produkciómon, a munkámról viszont tömegesen csak kétféle véleménnyel találkozhatnék: a rajongók elvakult, borzasztóan túlzó, éppen ezért számomra haszontalan ajnározásával, valamint az ellentábor elvakult, borzasztóan túlzó, éppen ezért számomra haszontalan fikázásával. Márpedig én, azt hiszem, igényelném a korrekt kritikát, még akkor is, ha a közvetlen környezetemben (remélhetőleg) meglennének azok, akiknek adok a véleményére a produkcióimat illetően. Mindennek ellenére a most következő sorok megírásában nem az a szándék vezérelt, hogy megkíséreljek alternatívát nyújtani Ákosnak ebben a helyzetben, sokkal inkább az elgondolás, hogy talán a közönségnek sem árt, ha nem csak a Magyar Nemzet elvtársi alapon dicsérő, vagy az ilyen-olyan fórumok és kommentek élből fikázó hangnemében beszélünk a zenész legújabb lemezéről. Helyette inkább megpróbáljuk minél objektívebben, de legalábbis elfogultságtól mentesen megítélni.
Ákos lemezeinek nagy részét hallottam, nem is egyszer. Nagyjából a kilencvenes évek közepe óta tartó szóló karrierjében mindössze talán egyetlen olyan album akadt, ami már az első meghallgatásra tetszett. A többi csak második, harmadik, vagy sokadik alkalommal érte el, hogy felfedezzem rajta azokat a momentumokat, amik jogossá teszik a többszöri meghallgatást. Elsőre majdnem mindegyiket a korábbi dalok, albumok erőtlen, már sokkal kevésbé sikerült folytatásának éreztem, viszont mivel mindegyikről ordított, hogy a készítők komoly mennyiségű munkaórát öltek beléjük, folyton késztetést éreztem, hogy rájöjjek, akkor mégis mi hiányozhat belőlük. Aztán, úgy nagyjából a harmadik meghallgatásra, már szinte mindig oda jutottam, hogy nem is hiányzik különösebben semmi, nem rosszabb az adott lemez, mint az előző, ugyanakkor nem is jobb. Nagyon röviden le lehetne rendezni ezt a kritikát azzal, hogy A katona imájával pontosan ugyanez a helyzet, de azért mégis, nézzük inkább a részleteket. Hátha közben arra is sikerül rájönni, jelent-e valakinek különösebb problémát, hogy ez így van.
Az már első hallgatás után is világos, hogy A katona imája nem az a lemez, ami különösebben új színekkel árnyalná az Ákosról eddig kialakult képünket, elképzelésünket. A dalok témái egy-két kivételtől eltekintve nem jelentenek markáns újdonságot a korábbiakhoz képest, zeneileg pedig ugyanúgy sokszínűek, mint ahogy eddig is. Volt, ahol a régi bonanzás múlt, máshol Ákos korábbi lírai sikerei ugrottak be, megint máshol meg egész pofás rocktémákat sikerült felvenni. És az sem új keletű, hogy Ákos személyisége nagyon karakteresen uralkodik a stílusokon, ami - és ez mindenképpen pozitívum - nem engedi szétesni a sokszor erősen különböző dalokból álló lemezt. Ez ugyanakkor legtöbbször le is fojtja a hatást, ugyanis a lemez dalainak legalább a felében a szövegek, és pláne azok előadásmódja, valamint az ezt kísérő zene mintha folyamatos vetélkedésben állna egymással.
Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Ákos számára mindenképpen a szöveg, az azzal átadni kívánt üzenet a legfontosabb tényező, amivel nem is lenne különösebb gond, ha mindez nem párosulna a zenei kivitelezés terén azzal a sokszor már-már zavaró maximalizmussal, ami így egyszerűen azt eredményezi, hogy összességében elveszik a hangsúly a dalokból. Ebből adódóan, furcsa módon a lemez legkiegyensúlyozottabb dalai pont azok, amik zeneileg kevésbé hangsúlyosak, és viszonylagos egyszerűségük megteremti a lehetőséget, hogy valódi harmóniát érezzünk a zene, a szöveg és a már említett üzenet között. Ezek általában a lírai számok a lemezen, amikről az említettek miatt azt érzi az ember, hogy egész egyszerűen ezek mennek és állnak Ákosnak a legjobban.
Félreértés persze ne essék, lehetnének a kevésbé lírai, kevésbé érzelmes számok is sokkal jobbak. Eszem ágában sincs azt mondani - mint az a Főleg régen című számban is szóba kerül -, hogy Ákos foglalkozzon csak a szerelmes dalokkal, viszont célszerű lenne megpróbálni az egyéb számok esetében vagy az üzenetből, annak sokszor már-már didaktikus hangvételű közvetítéséből visszavenni, vagy ha ez nem megy, legalább a zenét úgy megcsinálni alájuk, hogy ne akarja folyton elnyomni az egyik a másikat. Ha már az egyikben semmi könnyedség nincs, legalább a másikban legyen valamennyi. És ez még csak nem is jelenti azt, hogy el kell hagyni a karizmát a zenéből.
A lemez legjobb száma éppen azért a Nézz szembe vele, mert ott sikerült mindezt talán a lehető legjobban megközelíteni, ráadásul úgy, hogy még újszerű élményben is van részünk. Egyebek mellett például egy rövid rapbetét is van a számban, ami viszont inkább érdekes, az a kifejezetten táncolható, funkos, jazzes, rnb-s, de még néhány egykori 2step garage-számra is emlékeztető, kis túlzással szinte már seggrázós alap, amivel dal rendelkezik, és amivel aztán egész jól fuzionálnak a vége felé megjelenő súlyosabb gitárok is. Igaz, ebben a számban sikerült, azt hiszem, az egyik legnagyobb baklövést is elkövetni. Amikor a végén hallható orgonatéma szimplán lehalkul, és ezzel véget ér a szám, az egész egyszerűen érthetetlen. Ha ott még például ehelyett visszatérne a refrén, az adna egy igazán hangulatos, szinte már bulizós lezárást az egésznek, és valljuk be, ilyesmit Ákostól aztán tényleg ritkán hallunk.
Mindeközben képzeljük el, hogy ennek a dalnak a szövege simán értelmezhető egyfajta válasznak Gyurcsány Ferenc emlékezetes "el lehet innen menni"-beszédére. De ha nem akarunk konkrét politikai kapcsolódási pontokat látni, akkor is érti még a hülye is, hogy egy elég határozott társadalmi üzenete van a dalnak. Ennek ellenére, a könnyed, játékosabb zenei alap hatására, sokkal jobban befogadható és szerethető ez a dal, mint a többi komolykodó szövegű szám. Ráadásul a végeredmény egyáltalán nem kínos vagy zavaró, sőt nálam például az a nyavalyás üzenet is sokkal inkább célba ér így. Pedig a didaktikus előadásmód még itt is játszik, csak éppen van, ami feloldoz. Pontosan ez a fajta ellenpontozás az, ami az album nagy részéből hiányzik, és ami az egyébként zeneileg nem túl nagy szám lírai dalokat teszi a legjobbakká.
Ákos művészetét gyakran vádolják a humorérzék és az önirónia hiányával, ami főleg abból a szempontból érdekes, hogy a fickóban egyébként erősen megvan az affinitás erre. Magam is írtam erről korábban itt, és már akkor is szóba került az ezen a lemezen most megjelenő Főleg régen című szám, ami az album egy következő kiemelkedő pillanata. A dalban Ákos nem csak a bonanzás múltat idézi meg, de korábban talán soha nem hallott direktséggel ironizál. Olyan az egész szám, mintha egy neki címzett idióta fórumhozzászólást énekelne meg, és bár elsőre kicsit idegennek tűnik ez az egész tőle, azért egy-két meghallgatás után már tök jól lehet szórakozni a nyelvileg is csodálatos refrénen. ("Főleg régen voltál jó / De akkor se mindig / Tulajdonképpen inkább csak ritkán / De nekem akkor sem tetszett már") Szintén kiemelhető pontja még a lemeznek a Szeress így, ami egy egész modern hangzású rockszám, és itt sem kell attól kellemetlenül éreznünk magunkat, hogy az énekes, mint valami eltökélt biztosítási ügynök, ránk akarná beszélni magát. A lemezről eddig megjelent két dalt már nyilván minden érdeklődő ismeri, ezekre sok szót nem szánnék, a Szindbád dala, azt gondolom, könnyen felejthető, a Szakos Krisztián által írt A fénybe nézz viszont egész jól sikerült, főleg a klipjével együtt. Biztosan sláger lesz belőle.
Ákos mindig nagy hangsúlyt fektet a vizualitásra, aminek jelen esetben egyik megnyilvánulása a lemezhez ajándékként adott DVD. Ezen egyebek mellett videónaplót találunk az album munkálatairól, részletet az idei nyári turné koncertfilmjéből, és szerepel rajta a Szindbád dala klipje is. Ez az a melléklet, ami valószínűleg csak a hardcore rajongók szívét fogja igazán megdobogtatni. Belekötni nehéz lenne, bár azért az kár, hogy a lemezzel egyidőben megjelent A fénybe nézz videója már nem fért rá, már csak azért is, mert az lényegesen jobbra és nagyobb szabásúra sikerült, mint a rajta szereplő Szindbád dala-klip. A fontos vizualitás másik erős megnyilvánulása a borítófüzet, amit viszont, aki csak tehet, feltétlen nézzen meg valahol! Nagyon szórakoztató, amint a katonás (de nem katonai) szerelésben feszítő Ákos a képek egyikén pont úgy néz ki, mint Lányi Lala a méltán híres Kozmix zenekarból. Maga a katonás imidzs egyébként újszerű, maga az újszerűség azonban egyáltalán nem az: Ákos majdnem minden új produkciója kapcsán beöltözik valaminek, legutóbb például már egész ügyesen imitálta Frank Sinatrát, bár az is lehet, hogy csak Karel Gottot.
Unalmas duma, tudom, de megállja a helyét: a rajongók biztosan szeretni fogják a lemezt, hiszen semmi olyan komoly változás nem történt, ami kapcsán elfordulhatnának az énekestől, akit pedig az elmúlt 22, de minimum 15 évben nem győzött meg, azt kicsi a valószínűsége, hogy ezután fogja. Bár, azért én látom azt a réteget, akikhez közelebb kerülhetne, amennyiben végre egyszer kiengedi a gőzt, és tényleg, legalább egy kicsivel lazább csávó lesz.
