Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Tavaly év végén jelent meg a Quimby Kicsi ország című új lemeze, amiről már a Lángoló Gitárok is megírta a véleményét, méghozzá úgy, hogy akár a teljes lemezt is meg lehetett hallgatni hozzá, ott rögtön. Azóta a zenekar szárnyal, kizárólag teltházas koncerteket ad, lemezeladási listák élén trónol, igazi mainstream eseménnyé nőtte ki magát, úgyhogy épp ideje volt beszélgetni is velük. Egész pontosan Kiss Tibor (illetve Tibi) énekes-gitárossal, akivel nem messze a Gellért tértől találkoztunk egy bájosan hangulatos kis kocsmában, ahol amellett, hogy igyekeztünk lehozni a csillagokat az égről, próbáltunk forradalmi igazságokat kijelenteni, két krákogás között nagyokat mondani, még az új albumról is szó esett, de beszélgettünk a szövegírás nehézségeiről és a kultúrpolitika problémáiról is.
Nem zavaró néha az, hogy mindenki Tibinek hív?
Pont múltkorában beszélgettem Liviusszal (Varga Livius, a Quimby ütőse, másik frontembere – a szerk.) arról, hogyan is van az, hogy én az idők során Tiborból egyszerűen Tibivé lettem. Egyébként van némi pikantériája a változásnak abból a szempontból, ahogyan a bor szó a nevemből, úgy a szesz is eltűnt az életemből. Körülbelül egyidős a két történet. Szóval beszéltünk erről Liviusszal is, aki meg azt mondta, hogy végül is nem baj, hiszen a Tibi bácsi még mindig jobban hangzik, mint a Tibor bácsi. És hát akárhogy is nézzük, most már ebbe az irányba haladunk.
Nemrég jelent meg a Kicsi ország című új lemezetek. Sikerült már elengedni az albumot?
Muszáj elengedni, mellesleg pont ez az izgalmas az egészben. Hiszen, amikor hónapokig benne van a zenekar egy ilyen melóban, akkor már olyan dolgokkal szöszöl, amelyeket szinte észre sem venni. Körülbelül mintha egy iszonyú erdő közepén az avarban turkálnánk és a növekvő gombákat vizsgálnánk. Ráadásul, csak akkor tudtuk meghallgatni normálisan a lemezt, amikor kiderült, hogy már nem nyúlhatunk hozzá.
Milyen érzés ez?
Egyfelől jó, mert az, hogy készen van, megengedi a hallgatást. Addig csak arra figyeltél, hogy mihez kell még hozzányúlni, milyen hibák vannak. Aztán leadjuk az anyagot és hosszú idő után először tudjuk normálisan meghallgatni a lemezt. Livius például végig nem tudott mit szólni a dologhoz. Miután kész lett az album, leült, lehunyta a szemeit, meghallgatta kétszer és felhívott azzal, hogy ez kurva jó. Ilyenkor végre el tudunk emelkedni a részletektől. És ez jó érzés.
Ilyenkor láthatóvá válik, hogyan áll össze egységgé az album?
Ez nem egy egységes hangulatú album. Inkább a zenekar sokféle arca jelenik meg a Quimbyre jellemző vonulaton belül. Hasonló a hangulat, mégis inkább mindegyik más-más. Nincs semmiféle prekoncepció. Ez egyszerűen egy sokarcú dalcsokor, amelyet az utóbbi 19 évben beletettünk a zsákunkba. Pontosabban kisebb esszenciák abból a zsákból. Olyan, mintha átnéztük volna kicsit a világainkat.
Leltárt készítettetek egy bizonyos időszakról?
Még csak ezt sem mondanám, mert van például olyan dal, amelynek a gyökerei hét évesek, de akad olyan is, amelyik a rögzítés előtt két héttel született. Különböző időkből származó foszlányok, amelyek meg akartak íródni.
Vidékről, egészen pontosan Dunaújvárosból indultatok - ha nem tévedek, egy jó adag vagánysággal megpakolva. Nem hiányzik néha a mára már valószínűleg eltompult vidéki suhancság?
Egy természetes folyamat része az, hogy változunk, de persze bizonyos dolgok a mai napig bennünk vannak. Ha akarnánk sem tudnánk kiirtani ezeket magunkból, hiszen olyan eredőkről beszélünk, amelyek szívósan beépültek a felnőtt életünkbe is. Amikor például ez a hat ember együtt próbál, akkor annyi baromság tud történni, amibe szerintem egy sima kamasz is belepirulna, mondván, mit művelnek ezek a bácsik. Nyilvánvaló azonban az is, hogy a jelenlegi elménkkel már nem biztos, hogy úgy akarnánk élni, ahogy akkoriban. A felnőttséggel kialakuló szellemiséget nem szeretné visszaadni az ember. Ha csak nem épült le annyira, hogy még egy csirkelábat sem adnának az agyáért.
Mi van, ha ezek az eredők, amelyek ezt a pezsgést adják, már nem annyira elevenek, mint korábban?
Szoktunk szólni egymásnak, ha tatásodunk. Egyébként meg akkor sincs semmi, elvégre az a természetes, hogy előbb-utóbb ez is elérkezik. Természetesen az se lenne normális, ha önmagunk karikatúráivá válnánk. Úgy vélem azonban, hogy a zenekar minden tagjában van annyi önirónia, amely reményeim szerint átsegít majd minket. Ha megtartjuk azt a gerincet, amely a természetszerűségünkből merít és azon haladunk, akkor talán nem lesz baj. Sajnos én is látok olyat, amikor túlságosan rajzfilmszerű valamivé válnak a produkciók, miközben süt róluk, hogy már nincs mögöttük semmi. Igaz, hogy állnak még a kopottas díszletek, de a tartalom már régen elszáradt. Aztán a végén még az is lehet, hogy mi is egy olyan zenekar leszünk, akik nem a csúcson hagyják abba.
Baj lenne ez egyáltalán?
Nem hiszem. Ez nem egy hegymászótábor. Gyerekkorom óta lökdös a belső kényszer a felé, hogy kreáljak valamit, ettől érzem magam élőlényebbnek. Aztán, hogy ez megjelenik-e az emberek előtt, illetve milyen formában az már egy másodlagos kérdés. A zenekar nagy része is ilyen, vagyis akkor is csináltak ilyen dolgokat, amikor egyébként senki nem volt kíváncsi rájuk. Így aztán néha egy kicsit zavar, amikor nagyon sok ember van körülöttünk, de már kezdjük megszokni. Ily módon valószínűleg akkor is zenélnénk, ha újra kevesebb embert érdekelnénk.
Nem fog tehát parodisztikusnak tűnő önismétlésbe torkollni a Quimby?
Ez a csapat még bőven ezelőtt paródiát csinál magából. Most is sokat viccelődünk saját magunkkal, hiszen sokszor olyan helyzetben vagyunk, amivel mi magunk sem tudunk mit kezdeni. Remélem, azért majd valaki szólni fog nekünk, amikor már baromi kínos. A tegnapi koncerten például az az érdekes érzésem volt, hogy egy ripacs állandóan tolakodik kifelé belőlem. Nem nagyon csíptem ezt a dolgot. Úgy vettem észre, hogy ez nem csak rám jellemző, hanem minden előadóművészre idehaza. Valószínűleg az ország méretei miatt kialakult intimitás okozza a színpadon állókban a ripacsságot. Úgy nem veszik magukat komolyan, hogy közben egy cinikus védelmi öltözéket vesznek föl. Valamiért ez nálam is nagyon erősen jelen van, szóval most már valóban oda kell figyelnünk magunkra.
Nem megy az alkotás rovására az, amikor előtör a ripacsság?
Nem igazán, mivel a ripacsnak közönség kell, az alkotás pedig egy magányosabb műfaj. Az egy tisztább dolog. Ugyanakkor van a ripacsságnak egy másik része, amelyet akár az alkotás során is fülön lehet csípni, hogy „na ez egy jó odamondás lesz”, de hát mégis mi a fasznak? Igyekszem kontrollálni, de nem tudom teljesen kiirtani. Sok dalszövegemre például már azért nem emlékszem, mert annyira bonyolultak, hogy már szinte szarok. Némelyikük tele van túlmoralizálós, modoros sorokkal. Tudom, hogy éppen akkor azon szórakoztam el, hogy milyen vicces valamire már a negyedik jelentést kitalálni, amit egyébként is már csak én értek. Valószínűleg ez azért lehetett, mert egyáltalán nem szerettem szövegeket írni, így hát kellett találnom benne valami szórakoztatót.
Mindig is utáltál dalszöveget írni?
Minél visszább megyünk az időben, annál inkább. Most már azért egyre jobban megkedvelem, ezzel együtt tisztul is.
Mi volt a baj?
Túl konkrétnak tűnt a szöveg. A zene szinte magától megszületett, miközben a légtérben érezhettél egy kis vibrálást, vagy rezgést is. Egy absztrakt festményt, dallamot, még egy gesztust is sokkal őszintébbnek éreztem, mint egy dalszöveget. Hiába sokkal konkrétabb, mégis több a lehetőség a modorosságra, a barokkos túlzásokra, a giccses allegóriákra. Annyira rühelltem, hogy sokszor a felvétel előtt, a stúdióba menet a buszon írtam meg a szövegeket. Aztán később rájöttem arra, hogy egyszerűbb mondatok is ki tudnak esni belőlem.
Szóval már egész jól megy?
Van, hogy élvezem, de időnként még mindig leránt. De hát ez ilyen.
Hogy értetted azt, hogy már nem zavar annyira, ha vannak körülöttetek?
A színpadi exhibicionizmuson gyakorlatilag zéró, így a legelején nagyon nem ment a színpadi lét. Sokáig kompenzáltam alkohollal, droggal, egészen addig, amikor már olyan állapotba kerültem, hogy szinte minden mindegy. Azért is feküdt nekem jobban a képzőművészet, mert jobban szerettem olyan dolgokat mutogatni, amiket csináltam, nem pedig magamat. A képzőművész, aki egyébként nincs ott a tárlaton, de a kiállított képeit meg lehet tekinteni - na ez feküdt nekem. Vagy mondjuk a filmzeneszerző, akit nem nagyon látsz, de mégis szól a dal. Egyszer aztán eljött az, amikor meg kellett tanulnom a színpadon állni. Meg kellett tanulnom, hogy frontemberként nem lehet elbújni. Elkezdtem belemenni ebbe a játékba, elfogadtam annak szabályait.
Mi a helyzet a ködös kulturális viszonyok, a szakma szabályaival?
Az egy más helyzet. Hihetetlen, hogy milyen negatív hatások érik a kultúrát. Kamaszként, a rendszerváltás idején nagyon sokan bíztunk abban, hogy itt irgalmatlan jó dolgok fognak következni. Ezzel szemben álmodni sem mertem volna, hogy ennyire nem fog történni semmi. Meglepődtem, amikor látnom kellett, hogy milyen körülmények alakultak ki. Országszerte sorra zártak be a művelődési házak, illetve az azokhoz hasonló közösségi terek, amelyek lehetőséget adtak arra, hogy az emberek úgy ismerhessék meg a különböző művészeti ágakat – a könnyűzenét, a különféle táncokat, a jazzt és még sok egyebet -, hogy az egyúttal közösségi élményt is jelentsen. Ehelyett maradt az, hogy vagy házibuliba, vagy kocsmába lehet menni. Ez utóbbiak pedig már nem nyújtanak lehetőséget a fiatal zenekaroknak, hiszen csak az a lényeg, hogy mennyi ember megy el a koncertjükre, sőt még az sem, hiszen a hangsúly azon van, hogy mennyit isznak, mennyit költenek, mennyi a fogyasztás. Ma a könnyűzenét és a popkultúrát is csak úgy kezelik, mint egy rágógumit, egy sört, vagy egy cigit. Egyszerű fogyasztói termék lett belőle. Közben azt láttam, hogy valamiféle kirakat kultúrpolitika kezd kialakulni, de az is csak főként azért, hogy valami mégis csak legyen már. E mögött pedig ott lapulnak a patkányok, amelyek egymást zabálják föl. Ez így talán nem jó. Szóval egyáltalán nem gondoltam volna húsz évvel ezelőtt, hogy itt fogunk tartani. Attól félek, hogy így talán túl sok érték megy majd a levesbe.
Azért van, ami könnyebb manapság.
Nyilván, hiszen mondjuk ma már van internet, könnyebben el lehet jutni az emberekhez. Előtte akár 10 évig is teljesen néma lehetett egy zenekar. Ma már azért az információ eljutásának sokkal könnyebb módjai vannak. De, hogy ebből kialakuljon valamiféle respekt a szakma felé, vagy mondjuk maga a szakma, az nehezen elképzelhető.
Ha sokat agyal ezen az ember, akkor egy idő után könnyen bedarálhatja ez a néha sötétnek tűnő világkép. Elfogyhat a korábban lendületet adó energia.
Ebből az energiából van valami ma is, bár az is igaz, hogy idővel alakult. Hiszen annak idején inkább azt éreztük, hogy csinálnunk kell valamit. Az, hogy csinálunk egy gimnáziumi zenekart, az olyan fontos ügy volt, hogy csak e körül forgott az élet. Nagyon aranyos a kamasz elme, ahogy bele tud borulni bizonyos dolgokba. A világon a legfontosabb az volt, hogy megyünk próbálni a műhelybe. Ehhez a lelkesedéshez azóta hozzácsapódott még egy-két dolog, a játék, a zene. Ráadásul, ahogy idősödik az ember, más dolgok is fontossá válnak, amelyek korábban jelentéktelennek tűntek. Meg ezeknél a zenekaroknál az is hangsúlyos azért, hogy barátságokból alakultak ki. Nem arra születtek, hogy csináljanak valamilyen terméket, hanem arra, hogy jókat tudunk ökörködni a buszban, közben meg nagyokat zenélünk és dumálunk.
Fotók: Gálos Viktor
(A hosszú interjú nem igazán a Lángoló Gitárokra passzoló része a Budapest Kávé blogon olvasható.)
