Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Lázár Tibort eddig a Zagar vagy a Bootsie Quartet dobosaként ismerhettük, de most kiadta első saját lemezét Occam név alatt. A My Rorschach címet kapó albumról, filozófiáról és a zenei üzenetekről beszélgettünk.
Évek óta dobolsz a Zagarban és DJ Bootsie mellett is, most Occam néven saját lemezt adtál ki, talán nem volt elég ennyi zenekar?
Nem hiányérzet, inkább belső késztetés miatt készült el a My Rorschach. Dobosként nem nagyon írhatok dalokat, persze írhatnék, de a Zagarban van öt nagyon erős egyéniség, megvan már egy kialakult hangzás, és nekem olyan ötleteim vannak, amik teljes számok, lemezkoncepciók, ezeket nem erőltethetem másra, saját produkciót kívánnak. Régóta készülnek már otthon a saját számaim, mostanra álltak össze, alakult ki a saját stílusom és ki lehetett őket adni.
Egy dobostól nem feltétlenül ilyen számokat várnánk, nem akartad megcsillantani a technikádat?
Nem dobosként, hanem zenészként definiálom magam. Nemcsak úgy tudod kifejezni magad, hogy előtérbe tolod a hangszered, inkább a gondolatok fontosak. A dobolás számomra spirituális, nem dobfigurák és ütemek halmaza, a lényeg egy olyan lüktetést adni a zenekarnak és a közönségnek, amitől megindul a zene. A dobolásban mozgatórugónak kell lennem. Az elektronikus zenében ezzel szemben nincs annyira megkötve a kezem (és a lábaim), így nagyobb a mozgásterem minden tekintetben.
Nagyon találó nevet és még jobb albumcímet választottál, ezek is a dalaidra utalnak?
Az egyetemen szemiotika órán beszélt a tanárom William Occamről, elmondta mi is az Occam borotvája, akkor tetszett meg a név. Másrészt a jelentése a minimalizmus annyira szép összefoglalása, hogy ez nagyon megtetszett. Ami a lemezt illeti, már rég elhatároztam, hogy ha valaha elkészül, akkor ez lesz a címe. A Rorschach-teszt (a pszichológusok „tintapaca” tesztje) a poszt-modern értelmezésnek egy nagyon találó szimbóluma. Az irodalomban vagy a festészetben a legtöbb modern műben a befogadónak annyira nagy szerepet szánnak a szerzők, hogy úgy éreztem, jól kifejezi azt, amit én is szeretnék. Főleg akkor, amikor ugyanarról a dalról öt ember öt félét mond - akkor válik tökéletessé ez a cím.
A végletekig belassult, downtempós dalokkal van tele a My Rorschach, de mégsem válnak nehezen emészthetővé, hogyan találtad meg ezt az egyensúlyt?
A kompozíció a lényeg. Nem voltak olyan szempontjaim, hogy ha már 5 percnél tart egy szám, akkor az túl hosszú lesz, és nem szoktak ilyet. Abban gondolkodtam, hogy ha van egy gondolat, amit ki akarok fejezni, akkor ahhoz kell egy hosszabb felvezetés. Nem lehet úgy ráhangolódni valamire, ha nem szánunk rá elég időt. Akkor csak végigrohannánk rajta… Ez olyan lenne, mint amikor turistaként valaki egy napot szán egy városra, és már megy tovább a következő helyre: még rá sem érzett a hely hangulatára, de máris tovább áll. Úgy éreztem, hogy időt kell adnom ezeknek a számoknak. Nem érdekel, hogy hány percnél tartunk, az is egy üzenet, ha hosszú egy szám. Például a Town Of Introspection, az önvizsgálatról szól, amikor túl sokáig merengsz magadon, akkor egy idő után óriási káosz alakul ki a fejedben. Fontosnak tartom a szimbólumokat, ezeknek a formai megoldásoknak is van üzenete.
Biztosan vannak azért olyan hatások, amiket nem tudtál kikerülni?!
Manapság mindenki sokféle zenét hallgat, ahogy én is. Ebben van kísérleti elektronika, cool jazz szólók, az ECM kiadványainak hatása, a dub is nagyon fontos, de sok minimált hallgatok, ambientet, klasszikus zenét (többnyire zongora darabokat), hiphopot. Egy zenének a szellemisége a legfontosabb számomra. Szeretem a kísérleti elektronika örökös újra való törekvését, a dub pulzálását, a misztikus delayeket, a jazzből az olyan szólókat, amelyek elmesélnek egy kis történetet - ezek a hatások biztosan érződnek a számokon. Manapság könnyű úgy zenét „megcsinálni”, hogy mindenből átveszünk egy-egy elemet, de ezt már sokan eljátszották, klisékből nem lehet új hangzást alkotni és felesleges is.
Hodosi Enikő énekel a lemezen úgy, ahogyan eddig még nem hallottuk. Mivel vezetted rá erre a stílusra?
Egy pécsi Zagar-koncert előtt, ahol Enikő az egyik underground dívaként velünk szerepelt, hallottunk egy dalt, amit Enikő elkezdett együtt énekelni az énekesnővel, én meg nagyot néztem, mert egészen más volt, mint amit addig hallottam tőle. Beszélgettünk a zenei tervekről, és mivel hasonló szellemiségű dolgokban gondolkodunk, ezért még aznap megbeszéltük, hogy próbáljuk ki, mit tudnánk együtt alkotni. A közös munka alatt én is instruáltam őt, hogy bátran merjen szélsőségesen, finoman énekelni, de nem volt nehéz, mert ezt mind tudja. Nagyon határozott elképzeléseim voltak, amit eleinte nehezen viselt, de aztán ráérzett a dolog ízére, főleg hogy hallotta, hogy milyen jól áll neki ez a fajta éneklés (is). A szövegeket Enikő írta hozzá, én csak egy-két ötletet adtam.
De rajta kívül még nagyon sokan közreműködnek a számokban, kik ők?
Az talán túlzás volna, hogy nagyon: Kovács Bálint gitározik, vele már játszottam együtt kubai, brazil zenét, a marokkói Chalaban zenekarban is együtt zenéltünk, őt hívtam el gitározni néhány számba. Kiss Árpád trombitál (Ez a divat), Kiss Zoltán, a – most már nyugodtan mondhatjuk - világhírű pozanos szólal meg az I Was A Dervish-ben. Milosevits Mirkó billentyűs hangszereken vibrafonozik, Bootsie szkreccsel, Gál-Stefán Dániel (Ez a divat) fender zongorázik, Hegyi Dávid (Realistic Crew) zongorázik egy-egy számban. Bár nincs sok klasszikus szóló a lemezen, de nem akartam mindet én játszani, mert nem akarom végig a saját gondolataimat hallgatni. Ők egy-egy színt képviselnek a lemezen.
Hogyan fog ez élőben is megvalósulni?
Élőben négyen leszünk, Enikő énekel és billentyűzik, Bálint gitározik, Árpi trombitál, de főleg zongorázik, én pedig a kütyüket kezelem. Az szinte biztos, hogy nem fogok akusztikus dobon dobolni, mert sok szám ritmusa zajokból és pötyögésekből van összerakva, amit nem tudok megcsinálni lábcinnel vagy pergővel, ahhoz annyira át kellene alakítani a számokat, hogy teljesen elveszne a lényeg. Megpróbálkozom az élő elektronikával, ami nem lesz egyszerű, mert technikailag nagyon komplex megoldások vannak a lemezen, de már látom a fényt az alagút végén.
Mit gondolsz, hol fogja megtalálni a helyét a zenéd a magyar közegben?
Nehéz kérdés, alternatíva ez a zene olyan szempontból, hogy más hangulata van, mást képvisel, mint ami most megy. Mindenki a pörgős, gyorsan lezajló dolgokat preferálja, ez pedig nagyon nyugodt. Bízom benne – és a visszaigazolások is ezt támasztják alá - , hogy éppen ezért ki is vannak már rá éhezve az emberek. A legtöbb zene üzenete nagyon hasonló, a partizásról, a pillanatról szól. Kevés olyan új lemez van, amit otthon borozgatva, vagy utazás közben tudsz hallgatni, vagy később is tudsz szeretni az elejétől a végéig. Nagyon sok zene képviseli a felszínt. Azt akartam, hogy ez a lemez másmilyen legyen. Nem akartam behódolni ennek a trendnek, mert nekem más fontos. Nem félek attól, hogy hosszúak a számok, mert ez is fontos üzenete, hogy merjünk egy kicsit elmélyedni, megnyugodni, nem kell őrülten rohangálni állandóan onnan-ide, aztán innen-oda, mert van más választás is.
Jelenleg teljesen elégedettnek tűnsz, akkor most egyelőre elég is lesz ennyi, vagy töröd már a fejed új projekteken?
Azt hiszem, hogy megtaláltam azt a zenei világot, ami az enyém. Nagyon szeretek dobolni a Zagarban is, a Bootsie zenekarokban is (merthogy most már van DJ Bootsie Akoustic Big Band is). A saját produkcióban tudok kísérletezni a hangzásokkal, harmóniákkal, keresgélni a azt a két hangot a zongorán, zajokból számokat csinálni. Néha persze szívesen játszanék újra kubai zenét vagy éppen jazzt, de erre is találunk majd alkalmat. Egyébként pedig Enikő szólólemezén dolgozunk, ami egy újabb színt jelent. Nyitott vagyok az új dolgokra, de nem akarok csapongani, mert az általában középszerűséghez vezet. Ha valamit csinálok, azt nagyon komolyan veszem, ahhoz pedig idő kell, és figyelem.
A lemezbemutató április 16-án lesz a Merlinben, a Realistic Crew társaságában.
