Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
2011-ben felháborodni azon, ha esetleg egy előadó külső dalszerzőkkel dolgozik nagyjából az a szint, mint amikor azért panaszkodik valaki, mert a hamburgere nem is úgy néz ki mint a képen látta. Lefutott vita, a módszer beválik, nem adatik meg mindenkinek, hogy slágert is tudjon írni a jó hang mellé. Sőt, manapság már tényleg csak kevesen tudnak igazán aktuális, mainstream poplemezt írni nagy nevű producerek nélkül. Ezért a 2000 környékén 15 éves lányok nagy kedvence, Britney Spears, és a most 15 éves lányok körében befutni készülő Katy B sem bízott semmit a véletlenre, a lehető legmarkánsabb arcokat szállították lemezeikre, Britney a tőle megszokott módon tényleg mindent másokra bízott, Katy B, így 21 évesen még hisz a saját dalok erejében, mindjárt kiderül, joggal-e.
Britney Spears – Femme Fatale
(Sony Music)
Britney Spears személye mindig érdekes lesz, de ennek sokkal több köze van ahhoz, hogy gyakorlatilag a szemünk előtt nőtt fel, mint a zenéjéhez. Ugyanis bár Lady Gaga megjelenéséig úgy tűnt, tényleg belőle lehet a következő Madonna, már be kell ismerni, hogy nagyon sokat ront a helyzetén a valódi egyéniség hiánya. A valódi Britneyt valószínűleg egyedül abban a botrányos időszakban láthattuk, amikor kínjában kopaszra nyírta magát, és minden este seggrészegen táncolt valami lokálban ahelyett, hogy a gyerekével foglalkozott volna. Zeneileg viszont végképp nem létezik olyan, hogy valami "britneys", az irányvonal mindig attól függ, hogy aktuális lemezei kiadásakor melyik stílus fut éppen. Ennek megfelelően a Femme Fatale is olyan, mintha válogatást hallgatnánk az utóbbi két évben menőnek számító stílusokból. Ennek megfelelően itt van will.i.am, felbukkan az autotune, de a legviccesebb mégis az, amikor megjelenik a manapság semmiből sem kihagyható dubstep. A töménytelen mennyiségű dalszerző ellenére nagyjából jól kivehető, hogy a még mindig szexszimbólumként próbálják eladni a 12 éve szüzességi fogadalmával menőző énekesnőt, amit kicsit megnehezít, hogy talán a Toxicot leszámítva soha nem sikerült felnőttesen erotikus jelenséget csinálni belőle, ráadásul mostanában már magához képest sem néz ki kifejezetten jól. Ettől még szállíthattak volna jó dalokat, de abból meg sajnos kevés van, a nyitó Till The World Endsen és a végén előkerülő Trip To You Heart lazán táncolható elektropopján kívül sajnos az égvilágon semmi nem maradt meg bennem a Femme Fatale-ból, ráadásul nem meglepő módon egységes hangzásvilága sincs a végeredménynek. Hiába, felnőttünk, Britneyről kiderült, hogy szeret azért dugni, így meg már a személyisége sem érdekes, hiszen azt úgyis mindenki szeret.
Katy B – On A Mission
(Sony Music)
És akkor itt van a 21 éves Katy B, aki bár magának írja a dalait, azért elég ránézni a bemutatkozó lemezére összerángatott nevekre (Benga, Zinc és két szám erejéig az egész Magnetic Man), és azonnal rájöhetünk, hogy biztosra akar menni. Szóval íme Katy B, a Skinsen szocializálódott fiatalok új kedvence, dubsteppel, garage-dzsel és jellemzően brites funkyval. Ő a szomszéd lány, aki kinyúlt kapucnis pulcsiban megy le a közeli boltba. A lemez végén még a szüleinek is megköszöni, hogy elkészülhetett ez a lemez, szóval tényleg a hétköznapi, szerény lány mintapéldájával állunk szemben. Ezzel nem is lenne baj, mint ahogy azzal sem, hogy természetesen ez is pont olyan tudatosan kiépített imidzs, mint Britney kapcsolata Justin Timberlake-kel, csak itt valahogy mégis zavaró, hogy sokan ezt az angol lányt állítják be a kommersz amerikai tucatpop ellenpontjaként. Különösen úgy, hogy az On A Mission tizenkét dala semmiféle nyomot nem hagy maga után, a dalokat leginkább az különbözteti meg egymástól, hogy "ez az a dubstepes", vagy "ez az a house-os". Sajnos Katynek sincs mellé túlzottan jellegzetes hangja, ami miatt én tényleg csak annak ajánlom ezt a lemezt, aki szerint mondjuk a Pendulum sem pocsék, van csőnadrágja, és borzasztóan hiányzik neki a Noise Night Life, a többiek nyugodtan kihagyhatják az egész pop-dubstep vonallal együtt.
