Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ákos-lemezbemutató @ Papp László Budapest Sportaréna, 2011.05.14.
12 ezren gondolták úgy - az időjárást tekintve egyébként kellemes - szombat estében, hogy a sörözés valamint tévénézés helyett inkább Ákos koncertjét tekintik meg a Sportarénában. Hadd szúrjam ide elöljáróban, hogy nem tévedtek – legalábbis, ami a programválasztást illeti. A színpadon időnként pattogó, helyenként megbolonduló, alkalmanként pedig lírázó 43 éves énekes nem esett heveny nosztalgiába és tényleg csak ritkán hívta fel a figyelmet saját teljesítményére. Ákos bemutatta tavaly megjelent legújabb sorlemezét, A katona imáját méghozzá egy rendkívül színvonalas koncert keretén belül.
Az Ákos-koncertek intróban erősek. Ez alkalommal a baromi nagy, tizennéhány méter széles kivetítőn a Youtube-ról már jól ismert, Pentagonból kiszivárgott mészárlós harci helikopter-felvétel futott, összevágva egyéb fekete-fehér jelenetekkel, valamint az énekes képeivel. Hatásos zene, kék fények, nagy csarnok. Majd jött az új album címadó dala A katona imája, amely bár a lemezről hallva engem nem különösebben feszített szét, a bulin azonban – főként az előzetes jelenetekkel együtt – egészen más értelmezést nyert. Pontosabban: még számomra is értelmezést nyert. Az utolsó pillanatban is a döntés helyességében kételkedő, lelkiismeretével viaskodó, végzetes elbukástól aggódó ember képe rajzolódott ki előttem. Már épp kezdtem volna komolyan venni magam, amint ilyesmiken filozofálgatok egy popénekes rock koncertjén (paradoxon), amikor felcsendült az első Bonanza-dal, vagyis az esemény második nótája, a Monumentum. Dramaturgiailag egyébként pikánsan kapcsolódott az előző szerzeményhez, bár a majd’ húsz évvel ezelőtti, egykori szinti-pop sláger sokakat valószínűleg inkább heveny nosztalgiára ingerelt (a dögös, karcos áthangszereléssel együtt is). Erről azonban Ákos már nem tehet. Természetesen a kivetítő egyik esetben sem pihent. Látványos animációk, nem ritkán teljes sztorik futottak rajta. Nem csak az egyszerű oda-vissza játszott két-három másodperces jelenetekre kell gondolni, hanem a dalokat megtámogató, netán értelmező kisfilmekre. Természetesen azért az esetek túlnyomó többségében inkább csak esztétikai funkciót töltöttek be a látottak. A kivetítő hatalmas méretéből fakadóan azonban szinte minden esetben lebilincselők voltak az ott látottak.
Az átkötő szövegek többnyire tényleg viccesek voltak. Némelyiken érződött ugyan, hogy Ákos igen csak felszívhatta magát erre a bulira, mivel halovány feszültség lengte át a mondatait. Ám ezeket kompenzálta az, hogy egynémely szám esetében, mintha valóban kiesett volna a profizmusból és egyszerűen kitombolta volna magát végre úgy istenesen. Na, azok tényleg ütöttek.
Az X-faktoros Janicsák Veca meghívását ugyanakkor nem egészen értettem. Illetve egy szempontból mégis csak. Szép hangja van, ami tényleg feldobta az Érintő című dalt, néha talán el is nyomta Ákost. Kedves gesztus volt ez a duett a közönség felé. Ellenben azzal a korábbi momentummal nem igazán passzolt össze ez a közös szereplés, ahogyan az Ideális popsztár című popbizniszt kifordító dalt egy Megasztárra való utalással fejezte be. Nagyjából a kis magyar popvalóságot bemutató leírás került össze annak tárgyával, ami így egy kissé furcsán festett. Annyit tompítanék, hogy nyilván nem személy szerint Vecának szól a bírálat, csupán az őt (is) kitermelő gépezetnek.
Persze, az énekes hagyományainak megfelelően vastagon megkent öniróniába is belefutottunk. A Volt fesztiválon láttam utoljára a produkcióját. Ott engem már zavart a kritikákra jutó reflektálás mennyisége, most azért hál’ Istennek ez csupán a Főleg régen névre hallgató vicces szerzeményre korlátozódott. Az egykori Bonanza-slágerek paródiájaként is értelmezhető dalt ezúttal a vállra akasztott szintetizátorokkal bolondozó, magukat haptákba vágó zenészek, valamint az idétlen piros napszemüvegben és még idétlenebb piros pufajkás dzsekiben mókázó Ákos dobta fel. A kivetítőn futó gyenge hatvanas-hetvenes évek virágos maszlagait, vagy éppen bármelyik Kozsó-klipet idéző tömény szirup egészen elviselhetetlenné hizlalta a giccset. A mókát az talán még tovább fokozza, hogy a dalban elhangzó „itt van a számom, hívjál fel” soroknál egy telefonszámot is felvillantottak. A hetvenes szám egyébként kicsörög, szóval, ha csak úgy ad-hoc odadobtak valamit, akkor valaki hamarosan nagyon anyázni fogja az egész társaságot.
Néhány öntömjénező csepp is a fejünkre hullhatott, amikor az „ország legnagyobb fedett csarnokában tartott koncert ez itt, amely magyar zenekaroknak nem nagyon, vagy csak keveseknek adatik meg”-szerű mondatok elhangoztak. Amely gondolat igaz, bár fényét valamelyest tompítja, hogy az Aréna következő műsorszáma a Kicsi gesztenye, a Bakancsdal, vagy éppen a Rendőrnő című opuszokat jegyző TNT nevezetű nem túl hosszú életű duó újraalakulásának jeles alkalma lesz. Igaz, hogy feltételezhetően kisebb lélegzetvitellel.
Ákos hétvégi produkciója minden valószínűség szerint a legszínvonalasabb magyar könnyűzenei események közé tartozott, amelynek minden egyes megtervezett percéből kiérződtek a gyötrelmes meló pillanatai. Ezzel nagyon nehezen lehet vitatkozni. Aztán az, hogy kell-e feszület egy popzenei koncertre, kell-e tűzijáték, füstoszlop, szikrazuhatag, vagy mondjuk kellenek-e múltbeli politikai eseményeket megidéző jelenetek, önirónia? Ízlés kérdése, engem nem zavartak. Ákos színpadi előadását látva azért nagyon bízom benne, hogy őt nem fogja utolérni a sokakat bedaráló kis magyar valóság. Vagyis előbb lesz belőle a Keresem az utamat hörgő punk, mint mondjuk pózba merevedett pocakos Ákos bácsi a Kolbászfesztivál sörsátrában, valamikor a délutáni műsorsávban. A most látottak alapján úgy vélem, hogy ez utóbbira vajmi kevés az esély.
Fotók: Tyukodi László (www.akos.hu)
