Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Wolves In The Throne Room – Celestial Lineage
(Southern Lord)
A természetimádó amerikai (poszt) black metal zenekar előző, harmadik albuma, a Black Cascade olyan mértékben nem volt hallgatóbarát, hogy sejteni lehetett, abba az irányba nincs értelme folytatni a kalandozást. Így is lett, a Celestial Lineage letisztultabb, higgadtabb, horribile dictu: dallamosabb, mint az elődje. Biztosan sokan zsebkendőért nyúlnak majd, hogy a lemezről letörölgessék a nyálat, pedig azért a helyzet nem ennyire vészes.
Lassan most már lehet kezdeni Wolves In The Throne Room-kritikát a Weakling nevű zenekar emlegetése nélkül is, hiszen a negyedik LP-re többnyire mindenki kialakítja a saját stílusát – nagy baj lenne, ha nem. Annyit még egyszer, utoljára elmondok, mert azért nem lehet eleget, hogy aki egy kicsit is kedveli a WITTR-ot és az egyéb hasonló mufurc sötétségimádókat a Nachtmystiumtól az Agallochig, feltétlenül jusson el oda, hogy meghallgatja a Weakling egyetlen lemezét, a 2000-es Dead As Dreamset, mert szinte minden ott kezdődött. És ott még vér volt a vér, s nem vált vízzé, mint manapság már oly sok esetben.
A WITTR az első két albumán szépen tovább ápolta a Weakling örökségét, olyannyira, hogy egy napon arra ébredt, sikeres lett. Persze nem állandó Petőfi Rádió-s jelenlétre kell gondolni, furcsa is lenne munkahelyen ebédidőben hallgatni ezeket a 10-12 perces mogorva metálmonstrumokat, amiket a WITTR daloknak hív. A megfelelő körökben azonban a Farkasoknak neve lett, komoly érdeklődés mutatkozott irántuk, amit csak fokozott a (kitalált?) image, miszerint az együttes tagjai az erdőket járva, a mezőkön dolgozgatva érzik magukat a legjobban, két hónapos szakállal és retkes-büdös favágóingekben.
A harmadik lemez előtt kiadott Malevolent Grain EP komoly változást ígért, mert bár addig is volt női ének a WITTR zenéjében, az EP egyik száma, az A Looming Resonance végig erre épült, és túlzás nélkül In The Woods...-i magasságokba jutott. Na, ehhez képest a Black Cascade négy olyan rideg zajmasszát tartalmazott, amelyet hónapokig tartó hallgatás után lehetett valamennyire megkülönböztetni egymástól, és az éjfeketénél is komorabb hangulat sem segítette az ismerkedést. Ugyanakkor volt valami perverz módon kellemes a szó szerint koromsötétben való tapogatódzásban.
A Celestial Lineage-en ismét énekel Jessika Kenney, akit az előző albumról száműztek, de addig végig segítette a zenei kiteljesedést, míg az utómunkáért és a dizájnért Aaron Turner, az Isis egykori pacsirtája felelt. Ő állítólag rá is dünnyögött egy kicsit a lemezre, biztos így van. A már általunk is bemutatott nyitó dal, a Thuja Magus Imperium nagyjából jól összegzi, mi vár ránk 50 percben: ambientes kezdés csilingeléssel, női ének (rendes szöveggel, nem óóó-zással vagy hasonlóval), a szokásos maszatos gitárhangzás, black metalos károgás-üvöltés, viszonylag lassan görgő ritmusok egy-két blastbeattel turbózva, ambientes befejezés madárhangokkal. A szám ékessége a dallamos, vissza-visszatérő gitártéma, sőt még egy rövid szóló is jelzi, hogy ezúttal más megközelítést alkalmazott a zenekar. Összességében akár a Sólstafir legutolsó lemezén is elfért volna ez a dal, habár annyira még mindig nem "slágeres".
A Subterranean Initiation talán a legkeményebb szerzemény, a Black Cascade-en is rajta lehetett volna, bár nem annyira tömény. A legérdekesebb azonban kétségkívül a Woodland Cathedral, amelyben ismét kizárólag női hang hallható, ahogyan az EP-s A Looming Resonance-ban is, csak itt teljesen más jellegű az összhatás. Leginkább olyan, mintha az Elendet (egy francia neoklasszikus kultzenekart) nem vonósok és szintetizátor, hanem zajos gitárok kísérnék.
Van két nagyon rövid átkötő track, illetve a Thuja... mellett további két 10 perc feletti grandiózus tétel. Az Astral Bloodban olyan közel jutnak az Ulverhez, konkrétan a kellő áhítattal soha nem emlegethető Bergtatt albumhoz, minden hasonló zenék egyik őséhez, amilyen közel eddig sosem jártak. Bár természetesen a WITTR zenéje is levezethető a norvég black metalból, ennyire, mint ebben a dalban, ez eddig még nem hallatszódott. A záró Prayer of Transformation egy lomhán vánszorgó, ritmustalan darab, de még ebben is több dallam és harmónia van, mint az előző albumon összesen.
A Celestial Lineage egy lassabb, kevésbé súlyos, és talán épp emiatt kevésbé lélekemelő – vagy lélekromboló, kinek-kinek ízlése szerint – album. Egy érett zenekar érett munkája, szokták írni, amiből rögtön sejtjük, hogy dögunalmas. Ezúttal szerencsére messze nem erről van szó, bizonyos szempontból megszületett a Wolves In The Throne Room legjobb lemeze.
