Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Horrors @ Dürer Kert, 2011. november 20.
Meghökkentően sok jó csaj és valamivel kevesebb helyes pasi gyűlt össze a Horrors vasárnap esti koncertjére a Dürer Kert nagytermében. Ezt részben annak is köszönhettük, hogy az est fő fellépője előtt a hazai tinilányok szívét jócskán megdobogtató The Moog készítette elő a terepet, melynek külsőségeit egykoron szegről-végről rokonszálak fűzték a Horrors megjelenéséhez. Időközben persze mindkét zenekar felnőtt, így a Horrors is a szemünk láttára, albumról albumra cseperedett fel és ért be. A változás kimondottan jót tett a brit zenekarnak. A budapesti koncerten már nyoma sem volt a csapat indulását jellemző horror punk elemeknek, illetve a villódzó, epilepsziás görcsöket generáló kirohanásoknak.
A határozottan szépen átalakuló, sőt, valójában fokozatosan fejlődő és megújuló zenekart ezelőtt utoljára a lengyelországi hipszterfesztiválon, az Offon láttam, ahol a végtelenül flegma és nemtörődöm fellépésük sokaknál kiverte ugyan a biztosítékot, összességében remek, hanyagságában lenyűgöző koncertet adtak. Úgy tűnik, a fiúk azóta mélyen magukba szálltak, ugyanis a vasárnapi dalcsokorral kapcsolatban a fentiek már egyáltalán nem mondhatóak el. Az együttes – lemezbemutató turné lévén – túlnyomórészt a harmadik, Skying című albumának dalait tálalta nagyon korrekt módon, mindössze egészséges modorossággal megfertőzve. Az ember könnyedén érezhette magát úgy, mintha épp a Joy Division és a Ramones hibrid átmenetét látná a színpadon, ami azért még 2011 végét taposva is bőven királyság. Az utóbbi zenekarral való hasonlóság egyébként az énekes-frontember, Faris Badwan a Marfan-szindrómás legendát, Joey Ramone-t idéző küllemében és nonverbális kommunikációjában rejlik.
A Horrors műsorát leginkább a kiegyensúlyozott shoegaze-harmóniák dominanciája hatotta át, melyek a maguk nemében egyébként nagyon is tingli-tanglinak minősültek. Hiába az örvényszerűen kavargó hangáramlatok és a torzítva visító gitárok csupa jóval kecsegtető párosa, a meglepetések hiánya levethetetlenül rátelepedett a produkcióra. Tökéletesen igaza volt a mellettem álló hálószobapunk-zenésznek, amikor a koncert vége felé közeledve megjegyezte: „valami azért igazán történhetne". A viszonylag szűkös, nagyjából negyvenöt perces, játékidőt követően a ráadásban néha úgy tűnt, hogy a zenekar felvillantja a kicsivel energikusabb oldalát is, aztán kiderült, hogy mégsem, így a finálé végül fájdalmasan kínos, a végtelenségig elnyújtott, öncélú hang-maszturbálásba torkollott. Valami azért igazán történhetett volna. Persze nem történt semmi.
(A képet a zenekar Facebook oldaláról loptuk.)
