Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kisebb lavinát indított el rajongói körökben, amikor ez év tavaszán a Capitol Records elcseppentette a hírt, hogy a Beach Boys fennállásának 50. évfordulója alkalmából megjelenteti az együttes eredetileg 1967-re tervezett, SMiLE című albumát. A Who Lifehouse és a Pink Floyd Household Objects albuma mellett a rocktörténet leghíresebb, soha meg nem valósult lemezei között számon tartott pszichedelikus mű könnyedén lehetett volna a Beach Boys legjobb alkotása – ha megvalósul. Röviden áttekintjük, hogy miért alakult másképp.
„Brian Wilson füle – istenem, ezt a Smithsoniannek kell örökül hagynia!” – Bob Dylan e szavakkal ajánlotta kultúrtörténeti ereklyeként való konzerválásra kollégája legfontosabb testrészét, aki kiskölyökként valószínűleg még nem sejtette, hogy pár évtizeddel később egykori példaképével, a Kék rapszódiát is jegyző Gershwinnel és Cole Porterrel együtt az egyik legnagyobb amerikai dalszerzőként fogják számon tartani.
A tengerparttól egy köpésre fekvő Los Angeles-i munkásnegyedben alapított Beach Boys családi együttesként indult, benne a három Wilson-fivérrel (Brian, Carl és Dennis), unokatestvérükkel, Mike Love-val, valamint Al Jardine nevű gimnáziumi haverjukkal. És persze az együttest menedzselő apukával, Murry Wilsonnal, aki a jobb fülére süket Brian zenei tehetségét korán felismerve mindenféle hangszerrel ellátta fiát. Azonban az üzletemberként eredményes Murry életét sikertelen dalszerzői karrierje mérgezte, és Brian gyerekkorát döntően meghatározta a teljesíthetetlen apai elvárásoktól és a veréstől való félelem.
Mindez egyben hihetetlen versenyszellemmel is felvértezte, és miután az egyre inkább zsarnokként fellépő Murryt kirúgják, az együttes vezetője és producere az 1963-ra már 28 slágerlistás számot jegyző Brian lesz, aki azonban 1964 decemberében a rá nehezedő nyomás és az apjával való folyamatos viták hatására idegösszeroppanást szenved. A rákövetkező évben a turnézó együttesét otthoni dalszerzéssel segítő Brian rákap a spirituális témájú olvasmányokra, és úgy gondolja, hogy a termékeny dalszerzés elengedhetetlen feltétele a tudat megfelelő mértékű tágítása, amihez a korszak slágerszubsztanciáját, az akkoriban még legálisan beszerezhető LSD-t hívja segítségül. A tripjei során egyre elvarázsoltabb állapotba kerülő Brian a hangszereket sem kíméli, az 1965-ös California Girls című számnak „a keleti parti csajok menők, nagyon csípem a cuccaikat” sora például az első ilyen „utazás” során, egy zongoraakkord fél órán át tartó ismételgetése közben születik.
A Beatles Rubber Soul című lemeze aztán végleg felpiszkálja a fiatalemberben szunnyadó versenyagarat. Ugyan az együttes többi tagja és a Capitol Records is megijednek a szokatlan szerzeményektől, ráadásul a Brian által megálmodott hangzás a korabeli felvételi technikákkal is megvalósíthatatlannak tűnik, az 1966-ban megjelenő, kutyaugatást és csembalót is felvonultató Pet Sounds az amerikai popzene legfontosabb mérföldkövévé válik. Az addig kizárólag szörfdeszkákkal és tuningolt autókkal kacérkodó dalszövegek eltűnése mellett fontos változás, hogy Brian a korábbi Beatles-sajtófőnök Derek Taylor segítségével újraszabatja a zenekar imidzsét is, önmagát – némiképp apja nyomdokaiba lépve – „Beverly Hills rejtőzködő géniuszaként” aposztrofálva benne.
1966 tavaszától kezdve aztán már egy teljes egészében új ötlet, egy „Istennek szóló tinédzserszimfónia” elkészítése foglalkoztatja, több tucatnyi zenedarabot vesz fel újból és újból, miközben már hónapok óta egyre növekvő nyomással várják tőle az újabb slágerlistás kislemezt. A késlekedés oka egyszerű, Brian ugyanis elhatározza, hogy a tökéletes lemezt készíti el, és az ilyesmihez idő kell. Egész pontosan 7 hónap és 90 órányi stúdiófelvétel, ennyi ideig tart ugyanis a Good Vibrations felvétele, ami végül önálló kislemezként jelenik meg 1966 októberében, és az elektroteremin földöntúli hangjával fűszerezett dal annyira meglepi a világot, hogy egy kis időre még a Beatlest is lesöpri a színről.
Mindeközben Brian javában folytatja a munkát Van Dyke Parks szövegíróval a Dumb Angel munkacímet viselő szimfóniáján, de 1966 végére az amúgy is depresszióra hajlamos zenész viselkedése – köszönhetően a masszív drogfogyasztásnak – egyre inkább paranoid tüneteket kezd mutatni, a stúdió környékén történt tűzeseteket például a Fire című darab felvételeinek tulajdonítja, a zenészeket pedig tűzoltósisak viselésére kötelezi a stúdióban. A Pet Sounds folytatásának szánt, az amerikai kulturális hagyományokat összegző, gigantikus album sorsát végül az pecsételi meg, hogy az együttes tagjaival fokozatosan szembekerülő Van Dyke Parks 1967 márciusában végleg kiszáll a SMiLE-projektből. A lemez néhány fontos dalát aztán újból felveszik az 1967 szeptemberében megjelenő Smiley Smile albumra – ami azóta is az együttes legkevésbé kelendő lemezének számít –, de az eredeti ötletre csak nyomokban emlékeztető album megjelenését övező közöny és értetlenség nyomán Brian Wilson évekre a drog és depresszió rabjává válik.
Az 1990-es évektől kezdve aztán ismét a kalózfelvételeket gyűjtők fókuszába került a SMiLE, de a Capitol által 1993-ban megjelentetett Good Vibrations: Thirty Years of The Beach Boys című antológián napvilágot látott közel félórányi eredeti SMiLE-felvételen kívül hivatalosan nem történt semmi. A mosolyszünetet végül Brian Wilson elégelte meg először, és 2004-ben eredeti szerzőtársával összeállva újból felvette, és Brian Wilson Presents Smile címmel ki is adta a saját változatát (ráadásul rendkívüli sikerrel), ezért volt kérdéses, hogy miben tud még újat mutatni a most megjelent, eredeti formájában rekonstruált, de már számtalan kalózfelvételen megismert lemez. Mindenesetre a SMiLE még 44 évvel a keletkezése után is borzolja a kedélyeket, hiszen a 2011-es jubileumi megjelenés dátumát harmadszorra halasztották el, legutóbb épp Mindenszentek napjára, ezért mi feltétlenül bizakodtunk a meglepetésben.
