Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Van Halen - A Different Kind of Truth
(Universal Music)
David Lee Roth utoljára 1984-ben szerepelt közös lemezen Alex és Eddie Van Halennel, és ugyan 1996-ban egy időre megint hajlandó volt szóba állni a testvérpárral, a zenészek továbbra sem bíztak egymásban (a Van Halen Gary Cherone énekessel folytatta tovább, Roth meg mehetett vissza kokózni a haverokkal). 2006 és 2008 között megint összebútoroztak, turnéztak is egyet, de ekkorra Eddie már annyit ivott, hogy jobbnak látták lerövidíteni a turnét, és elküldeni elvonóra - Roth megint hoppon maradt, ha úgy nézzük. Amint Eddie rendben lett, és a kezét is megműtötték (köszvény kínozta) a menedzsmentek hosszas tárgyalássorozat után megegyeztek abban, hogy kinek mi és mennyi jár majd egy esetleges újjáalakulásból, Roth ismét a Van Halen énekese lett, immáron hivatalosan is. Az eredeti lineupból csak Michael Anthony hiányzik, akit Eddie húszéves fia, Wolfgang helyettesít, de a Van Halen zenéje soha nem Anthony mágikus bőgőjátékáról volt híres.
Az újjáalakulás egy új albumot is hozott magával, a Different Kind of Truth-t, amit meghallgatva az ember úgy érzi, mintha beleültették volna az időgépbe, és a nóták alatt szépen végigjárja a Diamond Dave-korszak minden fontos állomását. A zenekar 1984 után Sammy Hagarral készített albumai nekem személy szerint soha nem jöttek be, nekem a Van Halent Lee Roth hangja és sikolyai jelentették, a Van Hagar meg egy érdekes side projekt volt az első két évben - utána meg egy unalmas pénzcsináló gép, ami nem tudta megemelni a vérnyomásomat. Az új anyag hallatán viszont máris kedvem lenne jegyet venni a legközelebbi Van Halen-bulira, és elmenni a Madison Square Gardenbe február végén (persze nem fogok, mert ki az istennek van 50 000 forintja csak egy koncertjegyre), hogy az első sorban üvöltsem végig az új lemez dalait Dave-vel.
Ha eddig nem derült volna ki, a Different Kind of Truth egy iszonyú erős anyag lett, nem az a pénzsajtoló reunion-projekt, amit általában a korosodó és újra összeálló rockzenekarok kiizzadnak magukból. Jó, ennek oka van: a legtöbb szerzemény nem mai darab, hanem a hetvenes-nyolcvanas években már létezett bizonyos formában. A nyitó Tattoo például Down In Flames címen született a hetvenes években, csak egy kicsit átdolgozták a XXI. századra. Nem ez a lemez legjobb pillanata, sőt, ha valakinek nem jön be (bár a refrént párt hallgatás után már nem nagyon lehet elfelejteni), az is érthető, viszont nagy hiba lenne feladni az anyag felfedezését egy közepes nóta miatt - a másodikként megszólaló She's The Woman akár a Fair Wairning című albumon is szerepelhetett volna (az 1976-os Zero című bootlegen hallható), Alex dobjátéka és Eddie harmóniái a klasszikus Van Halent idézik fel mindenkiben, és Dave is sikoltozik párat.
A nótákat külön kivesézni nincs értelme, vannak nagyszerű rockhimnuszok, könnyed, funkys darabok az albumon, sőt, egy ballada is és pár igazi keménykedés is (China Town), Dave a szövegekben megint mindenkit meg akar dugni, aki nem szalad elég gyorsan, szóval pont olyan lemez ez is, mint az első hat klasszikus volt. A legjobb pillanatokat a You and Your Blues hozza (olyan riffel az elején, hogy permanensen áll a szőr a karomon egy napja tőle), az As Is, amiben Eddie megmutatja, miért ő még mindig az egyik legjobb gitáros a földön (egy Hot for Teacherre kísértetiesen emlékeztető nótában) és a The Trouble with Never, ami annyira magán hordozza a klasszikus Van Halen-stílusjegyeket, hogy nyugodtan meg lehet mutatni bárkinek, aki a Diver Down letöltésén gondolkodik, hallgassa meg, az a lemez pont ilyen végig.
Az anyag jól szól, vastag, dögös az egész, a dobhanggal mondjuk nem vagyok kibékülve, de azt soha nem szerettem a Van Halen-lemezeken. Dave hangja pont olyan, mint amilyennek 56 évesen elképzeltem, a mélyek még jobbak, mint eddig, a magasakat meg csak vásár és ünnepnapokon tudja kipréselni magából, de ezzel semmi baj nincs. Eddie pont úgy játszik, mint negyven éve, a csávó örök és elpusztíthatatlan, a China Town vagy az Outta Space gitártémáit bármelyik mai gitárhősnek meg lehetne mutatni, hogy tessék öcsi, majd ha ilyet tudsz, akkor menőzzél. Wolfie nem lóg ki sorból, de ez a zene nem a bőgőre épül, szóval akár egy sessionzenész vagy a fater is felnyomhatta volna a témákat, élőben viszont kíváncsi lennék a srácra.
Nincs olyan rockrajongó, akinek ezt az albumot ne lehetne ajánlani vagy megvenni valami alkalomra, szóval tessék csak nyugodtan beruházni. Addig is Stay Frosty, emberek.
A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.
