Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mark Lanegan Band - Blues Funeral
(4AD)
Mark Lanegan a rockzene azon figurái közé tartozik, akiről a nevét hallva legtöbben azt sem tudják kiről van szó. Pedig a lassan ötvenes éveibe lépő zenész legalább annyira munkamániás, mint a hiperaktív Dave Grohl, és számtalan különböző side-projectjei, kollaborációja illetve vendégszereplése már külön Wikipédia-bejegyzést érdemelne.
Pályáját Lanegan a seattle-i Screaming Treesben kezdte, amely a térség kultikus grunge színterének egyik alapköve volt. Már 1990-ben adott ki szólóanyagot, amelyen nem mellesleg maga Kurt Cobain vokálozott a háttérben, később pedig ő állt be egy szám erejéig a környékbeli grunge bandákból alakult szupergruppba, a Mad Seasonbe. Aztán a kétezres évek elején csatlakozott a Queens Of The Stone Age-hez, ahol nagyon sokáig állandó taggá is vált. Három lemez után aztán lelépett és a Belle & Sebastian vokalistájával, Isobel Campbell kezdett koprodukcióba, amelyből szintén három album született. Ha ez nem lett volna elég, a The Afghan Whigs volt énekesével is összehozott egy közös projektet, amelyet Gutter Twinsre keresztelt.
Ebből a rövid kivonatból is kiderülhet, hogy Lanegannek igazán nem eshetett nehezére összelapátolni pár neves közreműködőt a Blues Funeralhoz, akiknek jó része azért ugyanabból a poszt-grunge/stoner rock/Josh Homme holdudvara körből került ki, amihez egy újabb Wikipédia-szócikknyi csapat köthető. Sajnos ez bármennyire is jól hangzik, a végtermék azért egyáltalán nem olyan sokszínű, mint a kollaborátorok sejtetik.
Mark Lanegan grunge gyökerei egész pályafutása során megmutatkoztak, mindig is megmaradva a lassabb tempójú, kissé melankolikus hangulatnál, amely tökéletes 21. századi lenyomata a ’90-es évek Seattle-jének. A probléma ezzel mindössze annyi, ezt nem biztos, hogy más is értékelni tudja azokon kívül, akik nem elégedtek meg egy Kurt Cobain-ajnározással, ha hallották valahol a grunge szót. Én is inkább Dave Grohlt istenítettem, emiatt kicsit csalódás a Blues Funeral. A cím mondjuk tökéletes választás, mert tényleg érezni valamiféle halotti hangulatot a már unalomig ismert és újrafelhasznált blues alapú gitárriffek mögött. Ehhez sokat segít Lanegan Tom Waitsre nagyon hasonlító hangja és az a folyamatosan üresen kongó tér, amely körülleng minden számot. Ami pedig próbál kicsit eltérő lenni, az meg nem igazán működik.
A Gravedigger’s Song simán megállná a helyét bármelyik QotSA-albumon, csak hát lehet nem véletlenül kellett Homme-ot rákényszeríteni végül az éneklésre inkább. A Quiver Syndrome-ban bármennyire is ígéretesen hangzik a jól eltalált szintetizátor, mégis kicsit olyan érzést kelt bennem, mintha Bono rekedtre cigizte volna magát egy U2-próba során. Aztán ott van az Ode to Sad Disco, ami egy egészen furcsa keveréke az előző évszázad elektropopjának és Lanegan szomorkodásának, csak hát hat és fél percig már egy kicsit idegesítő, és ugyanez igaz az egy fokkal jobb és két perccel rövidebb Harborview Hospitalra is.
Mellesleg nem igazán értem ezt a sok dobgépet (Grey Goes Black), miközben Jack Irons személyében egy igazán tapasztalt (Red Hot Chilli Peppers, Eleven, Pearl Jam) dobos állt rendelkezésére. Viszont a picit félrenyúlásként értékelhető számoktól eltekintve a Blues Funeral bővelkedik remek balladákban, mint tipikusan laneganes Phatasmagoria Blues. A vonóssal megspékelt Leviathan akár egy Tom Waits-szám is lehetne, a Bleeding Muddy Water pedig akár a legendás blueszenész Muddy Waters temetésére is beillene, nem csak az elnevezése miatt. Az pedig tényleg csak a profiknak megy, hogy a furulyát különösebb irritáció nélkül tudjanak beépíteni egy zenébe (Deep Black Vanishing Brain). A lemez fénypontjaként mégis nehéz egy konkrét számot kiemelni, hiszen ebben a blues utáni borongós sötétségben minden apró világosság annak tekinthető. Ilyen a mocsár mellett hintaszékben pipázó St. Louis Elegy, a Sonic Youth-t sarokba állítós és kukoricára térdepeltetős Tiny Grain of Truth és a Josh Homme fémjelezte Riot In My House, amelynek hallatán ismét eszembe jut tüntetni menni új QotSA-albumért.
Elég nehéz kőbe vésett véleményt formálni a Mark Lanegan Band bluesnak szánt temetéséről. Az biztos, hogy a grunge jellemvonásai még mindig nagyon érezhetőek, miközben én kicsit több stonerkedést vagy klasszikus bluest is el tudtam volna viselni, úgy lett volna igazán szép ez az anyag.
A teljes lemez:
A Gravedigger’s Song klipje:
