Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nicki Minaj – Pink Friday: Roman Reloaded
(Universal)
Ha tetszik, ha nem, Nicki Minaj legalább annyira meghatározó figurája az aktuális lakossági popnak, mint Lady Gaga, David Guetta vagy Justin Bieber. Azonban ő az, akit még az előbbi előadókon szocializálódott közönség sem tud igazán hová rakni, ahogy mi is csak vakargatjuk a fejünket, ha a neve szóba kerül. Április 3-án viszont megjelent előző lemezének a folytatása, a Pink Friday: Roman Reloaded, amellyel kiderülhet, hogy a platóskocsi méretű popójáról is ismert előadónő valójában több-e, mint egy mesterségesen kreált multikulti celeb vagy egy csak túlságosan extravagáns 21. századi női hiphop-előadó.
Mielőtt még belemennék a lemez elemzésébe, egy szimpla matek példával próbálom megértetni a Minaj-jelenséget: (Lil Wayne+M.I.A.) x (Lady Gaga+0.5 Rihanna)= Nicki Minaj. Így lehet legegyszerűbben jellemezni a trinidadi és indiai szülők gyermekeként fiatalon New Yorkba kerülő rapper lányt. Szövegelési stílusában és sokszor tartalmában ugyanis a fent említett Lil Wayne prosztóságára hajazó előadásmódja keveredik M.I.A. ázsiai motívumokkal tűzdelt kántálásával, ezt az egészet pedig megspékeli a Lady Gagára jellemző szürreális látványvilággal és személyi kultuszának építésével, hozzáadva egy csipetnyit Rihanna rádióbarát rnb-jéből. Emiatt alapvetően rengeteg ember legyint a zenéjére, és kizárólag egy rikító színvilágba csomagolt, pattogó női feneket lát az énekesnő neve hallatán. A valóság azonban sokkal bonyolultabb ennél még akkor is, ha az említett testrész tényleg nehezen törlődik agyunk memóriakészletéből.
Nicki Minaj első lemezes előadóként többet ért el a mainstream popzenében, mint akár a legnagyobb legendák. Első női előadóként hozta össze, hogy egyszerre hét (!) single-je szerepeljen a Billboard Hot 100-as listáján, és szintén első hölgyként került be az MTV által évente összeállított feltörekvő MC-k listájára. A Pink Fridayre keresztelt debütálása azonnali világsikert hozott neki, számtalan celebkollaborációt, na és minimum Lady Gagáéhoz hasonló globális közmegnemértést.
A Roman Reloaded ugyan nem segít a jelenség megfejtésében, ellenben kicsit bővebb képet ad arról, valójában mire számíthatunk a későbbiekben Nicki Minajtól.
A 19 számos nagylemez első hat dala például alig különbözik egymástól. Kissé unalmas mainstream hiphop-számok, ahol csak az első dal egészül ki egy keleti hangulatúnak szánt darbuka-kísérettel. Ezekhez jön Minaj szövegelése, ami lehet sokaknak bármennyire irritáló, el kell ismerni, valóban egyedi és nem egyszer kifejezetten élvezhető. Hol a karibi szigetvilágra oly jellemző lendülettel veti bele magát, hol átmegy köpködő gettófekába, máskor pedig elborul az agya és teljesen elveszti a kontrollt a szája és hangja felett. Ez az a rész, amivel megkülönbözteti magát minden más női, sőt, akár férfi MC-től. Előadásának az egyedüli idegesítő visszatérő momemtuma az a repetetív kántálás és szóismétlés, amely mára a védjegyévé vált. Ezzel az a baj, hogy ugye egyrészt marhára idegesítő, ha minden számban van egy sor vagy szó, amelyet mindenféle ok nélkül ismételgetnek refrén gyanánt (Beez in the Trap, HOV Lane, Roman Reloaded), és ez különösen akkor zavaró, ha ezek a dalok sorrendben követik egymást.
Aztán a hetedik daltól változik a hangulat és Minaj Rihannává alakul, áthelyezve a hangsúlyt az éneklésre és sokkal könnyebben emészthető zenei alapokra. Megjelennek a mindenhonnan összehordott vendégénekesek és közreműködők (Nas, Drake, Chris Brown, Lil Wayne), majd a tízedik számtól újabb váltás következik és az egész átvedlik egy agyatlan nyári limonádésláger bohózattá. A Starships és a Pound the Alarm hallgatásakor például a legszörnyűbb siófoki turistadiszkók hangulata keveredik a mai tinédzser-electróval, csak azért, hogy aztán a Whip It-tel és az Automatic-kel az előbbi két hangulati keveredést olyan mélységekbe repítse, amire még Spigiboy is elismerésre méltóan csettintett volna a népligeti E-Klubban. A blokk végére pedig még maradt egy elektronikusabb próbálkozás is, ami igazából az előző négy dal vérszegényebb folytatása egy kis acid house-os billentyűzéssel.
Az utolsó öt számnál már kifejezetten felemelően hat az újabb rihannázás. Azt meg döntse el más, hogy ez inkább pozitívum-e, mint negatívum. Mindenesetre az első három dal mindenféle megkülönböztethetőség és figyelemfelkeltés nélkül múlik el, majd aztán a negyediket is csak azért lehet kiszúrni, mert jamaikai dancehall legmélyebb bugyraiból előhúzott Beenie Man szövegel benne, és még Minaj is megpróbálkozik egy gunshot-bloodclot kombóval ellátott karibi refrénnel.
Zárásként a lemez első videós dala szerepel, amely januári megjelenése óta több, mint 42 milliós nézettséget generált a Youtube-on, azonban a tetszik-nem tetszik skála csúnyán pirosba fordul nála, amit ekkora nézettség mellett tényleg csak Justin Bieber mondhat el magáról. Az egészben az a legdurvább, hogy a lemez közepétől kezdve magasan ez a legizgalmasabb dal az albumon, még akkor is, ha néhol már teljes idiotizmusba fordul áll a csipogásból, sípolásból és az ostoba kurvázásból álló felvétel.
Nagyon-nagyon szerettem volna gyűlölni és lehúzni a Nicki Minaj-lemezt, de végighallgatva úgy érzem, nem lenne korrekt azt mondani, hogy ez egy silány album. Valóban, a trendi pophouse-slágerek és másodrangú Rihanna-kópiák semmivel sem különbek annál, amik egy bevásárlóközpont rádiójában szólnak vagy az MTV-n mennek. Viszont a lemez eleje és a záró Stupid Hoe már kifejezetten izgalmasnak hat hozzájuk képest. Nicki Minajnak egészen érdekes szövegelési stílusa van, és ha valaki leküzdi magában az alapvető ellenszenvet, még élvezni is tudja. Elképesztően kíváncsi lennék, mire lenne képes ez a csaj, ha szakítana a tucatpop-vonallal, háttérbe helyezné énekesi kvalitásait, és mondjuk egy Diplóhoz hasonló figura rakna alá a zenéket. Garantálom, hogy sokkal kevésbé irritálná az embereket, és lehet, hogy nem csinálna többé David Guettával közösen zenét, de biztosan kevesebb ember fújolna a nevet hallatán mondván, ez csak egy afro-ázsiai Lady Gaga hatalmas kufferrel.
