Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Mars Volta – Noctourniquet
(Warner/Magneoton)
A megszokottól eltérően elég nagy szünet után jelent meg most tavasszal a pszichedelikus progresszív rocknak csúfolt Mars Volta új nagylemeze. A 2009-es Ocathedronig úgy pörgött a zenekar, és főleg Omar Rodríguez-López gitáros-főnök, hogy félő volt, a munkába, vagy inkább az azt stimuláló szerekbe halnak bele a harmincas éveik derekán. Aztán jött a hirtelen fékezés, a teljes csend, amit csak Cedric Bixler-Zavala énekes szcientológussá válása zavart meg. A lendület amúgy Lópezt még vitte tovább, 2010-ben kéthavonta hozta ki az egyébként elég jó szólólemezeit, de tavaly már ő is leállt az ipari mennyiségű albumgyártással, és azóta kb. csak azt várta, hogy Zavala mikor hajlandó végre felénekelni az általa már évek óta, állítólag még az Octahedron előtt összerakott zenei alapokra a Xenu ihlette (na jó, nem) szövegeit.
A visszatérés nagyon óvatosan indult. A Noctourniquet lemezt hallva most már világos, hogy a tavalyi, nagyobb volumenű Omar Rodriguez Lopez Group-turné egy tikos Mars Volta-körút volt, ahol szinte csak olyan új dalokat játszottak, amikről senki nem tudta, hogy micsoda, sőt, azt is nyilatkozták, hogy ez csak egy sima szólóturné, és Zavala csupán López kísérőzenekarának az énekese. Ezt el is hitte mindenki, pláne, hogy a Mars Voltában a kezdete óta tagnak számító Isaiah "Ikey" Owens sem vett részt ezeken. Aztán kiderült, hogy a billentyűs már igazából nincs is a Voltában, és a néha nyolc- John Frusciantéval élőben akár kilenctagú zenekar most épp öt főből áll, majd az előkészületekhez képest viszonylag gyorsan meg is jelent az új nagylemez.
A Mars Voltát sokan szidták, többször jogosan az öncélú zajongásért, ami sokszor háttérbe szorította magát a dalt, pedig az mindig is nyilvánvaló volt, hogy López és Zavala kiváló dalszerző is tud lenni, ha akar, vagy ha a drogok engedik. Ezt az Octahedronon már valamennyire meg is mutatták, de az a lemez meg unalmas lett az elnyújtott, lassú számokkal, még ha maga az albumhossz pont ideálisra is sikerült. A Noctourniquet ilyen szempontból már elsőre jót ígér: bő egy órában 13 dal, és ezek közül egyik sem átkötő vagy intro. Persze ez a 65 perc még mindig rengeteg, főleg manapság, de ha értelmesen kitöltik, akkor indokolt is lehet. Itt pedig az. Pláne, hogy már a kezdő számnál hallható, hogy elég nagyot váltott a Mars Volta, van mit figyelni rajta.
A nyitó The Whip Hand tördelt, gépies hangzású ütemei, szellős, szinte gitár nélküli felépítése, ha nem is mutatja be a lemezt, azt mégis előrevetíti, hogy itt nem lesz hatszáz hangszer egymásra pakolva, nincs egyszerre három gitár, nyolc fúvós, öt effektes, helyette van egy tényleg a dalokra koncentráló zenekar. Persze a Mars Voltá-s részek megmaradtak, van zajos nyikorgás benne pont elég, és Deantoni Parks személyében most sem sikerült egy túlzottan visszafogott dobost találniuk, de ezen a lemezen most tényleg különválasztható számok vannak, és nem a végeláthatatlan hangfolyamot kell hallgatni némi tudatmódosító rásegítésével.
Az elődökhöz képest a Noctourniquet visszafogott lemez lett. Már-már romantikusnak is hat néhol, sőt, elsőre akár nyálasnak is tarthatja az ember. Aztán következőre azért már előjönnek a tüskésebb témák, pár hallgatás után pedig pont egyensúlyba kerülnek a zajos és a negédes részek. A legnagyobb változás a nyitódalnál is említett elektronikus beütés, ez szinte az egész lemezen végigvonul. Sok rajongónál valószínűleg ki is csapja majd a biztosítékot az erőteljes szintetizátorhasználat, pedig a Mars Voltának abszolút nem áll rosszul ez a fajta változás, sőt, azt a rendezett káoszt, amit a 2008-as The Bedlam in Goliath-ig művelt a csapat, már nem igazán lehetett tovább folytatni (az Octahedront meg nevezzük egy akusztikus EP-nek), így ez a szintetikus irányba fordulás logikus lépés tőlük.
A 2003-as De-Loused in the Comatorium lemez megjelenésekor López több helyen nyilatkozta, hogy soha többé nem enged olyan beleszólást a lemezeibe, amennyire Rick Rubin irányította őket. Állítólag a sztárproducertől lett a debütáló lemez az ezidáig legdalközpontúbb Mars Volta-album, de ezzel együtt szabadságukban is korlátozta a zenészeket. Az azt követő, 2005-ös Frances the Mute ámokfutása után úgy látszik hét év kellett Lópeznek, hogy megfogadjon valamit Rubin tanácsaiból, ugyanis a Noctourniquet leginkább az első Volta-lemezzel állítható párhuzamba, sőt, a rajta lévő újdonságok miatt akár egy újrakezdés is lehet a zenekar életében.
Úgy néz ki, a két zenész (plusz jelenlegi három társa) most jól érzi magát a bőrében, korábbi zenekaruk, az At The Drive-In újraindításával pedig még pénzt is keresnek (bár rossz nézni López unott gitározgatását a színpadon). Az meg majd a következő lemeznél derül ki, hogy mit kezdenek tartósan ezzel a jóval pozitívabb életszemlélettel, ami eddig szinte egyáltalán nem volt jellemző rájuk. A segédanyagoktól való megtisztulás számos zenekart tett már tönkre, egyelőre a Mars Volta nem tartozik közéjük, a Noctourniquet jó lemez lett.
