Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Anathema - Weather Systems
(Kscope)
Tavasz van. Persze, néha szeles az idő, meg a nap sem süt mindig, de éled a természet, csicseregnek a madarak, nyílnak a virágok, elszabadulnak az érzelmek. Giccses ez az évszak. Mit ad isten, az Anathema is most hozta ki eddigi legboldogabb lemezét. Vajon ilyen körülmények között sem érezni túlzásnak egy ennyire szép albumot?
Elfogult vagyok az Anathemával kapcsolatban. Azért nincs értelme tagadni, mert a Weather System próba elé állított, és talán nehezen lehetne megérteni, hogy mi is a bajom ezzel az albummal. Nincs nagy gond egyébként, csak éppen ez a pár dal annyira szélsőségesen megy el egy irányba, amit csak akkor tudok befogadni, amikor rá vagyok hangolódva. Sok ilyen lemez van, szóval nem újdonság a dolog, viszont az Anathema eddigi biztonsági játéka után kissé meglepő, hogy ennyire kinyilatkoztatják az életigenlést.
Az Untouchable part 1 csilingelő gitárdallamit egyszerinek gondoltam, és az album ezzel is kezd. Jól van, essünk túl rajta, végül is szép ez a szám, még az Anathema bús hangulata is benne van kicsit, csak ez most már édesbús. A szám második része ugyanezeket a dallamokat fejti ki, már zongorával. „My feelings always shine.” - mondják. Lee Douglas énekesnő szép hangján szintén aláfesti ezt a lebegő, csillámló hangulatot. És ez a hangulat aztán továbbvonul a következő számra. Az akusztikus gitár ugyanúgy pattog, a dallamok ugyanúgy édesek a The Gathering Of The Clouds alatt is. Ekkor még azt gondoltam, ennyi, de nem, a Weather System ilyen. Egyszerűen szép, talán túlzottan is az.
Egészen elképesztő, hogy mennyire erős a dallamok terén ez a társaság. Ráadásul most elsőre vagy másodikra már működik minden: a The Gathering Of The Clouds egymásra csúsztatott vokáljai, vagy a The Beginning And The End pofon egyszerű zongora- és gitárdallamai. Utóbbi valóban katartikus dal, és nem válik túlzássá. Természetes, és olyan íve van, amit csak az Anathema tud ilyen módon bejárni. A Lightning Songban csak Douglas rezegteti a hangját, és ez a dallam is kiverhetetlen a fejből. Lényegesen nagyobb szerepet kap a női ének, ami jól áll a zenekarnak, és ennek az albumnak különösen. Illik a koncepcióba, ami most már egyértelmű, az élet megünnepléséről szól. Egyetlen kivétel van talán, a The Storm Before The Calm, amiben egy zaklatott dallam ismétlődik, elektronikus alapokon, de itt a dalcím is elárulja, hogy erre a témára nem lehetett lírát írni.
Nehéz dolgom van, mert objektív részről csak a továbbra is kiváló dallamérzéket tudom dicsérni, a többi hangulat függvénye. Hallgatni kell, megérteni, hogy az eltávozott kedvest, családtagot, mindenki mást már sokszor elsiratta az Anathema, és nem nagyon akar most szomorkodni semmi miatt. Ha valaki nem boldogul vele első alkalommal, vegye elő egy teljesen más élethelyzetben, ha úgy sem, akkor pihentesse, és aztán újra. Nem csodálkoznék, ha végül egyáltalán nem működne, mert magam sem barátkoztam meg vele könnyen, pedig nem gondolom, hogy létezik rossz Anathema-lemez. Ez sem az, csak más.
