Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Marilyn Manson - Born Villain
(Cooking Vinyl Records)
Úgy hozta az élet, hogy Slash és Marilyn Manson új lemeze egymás közelében jelent meg, így hát aki a rockzenével az átlagnál kicsit elmélyültebben foglalkozik, vélhetőleg mindkettőt meghallgatta legalább egyszer. Nyilván a stílus összehasonlíthatatlan, de nem ebben különbözik a kettő leginkább. Míg az elsőben élet van, a másikban inkább nihil. Míg az első az újrafelhasznált elemekkel együtt is izgalmas, addig a második a viszonylagos változatosság ellenére is unalmas. Slash hallhatóan hisz abban, amit csinál, Manson pedig nem hisz semmiben. Ha ezt az életérzést akarta átadni, az sikerült. Kérdés, hogy ki vágyik a semmire.
Alapvetően senki, de Mansonnak mégis van közönsége, amelyik vár tőle újabb és újabb dalokat. A mögötte dolgozó zenekar felállása lényegtelennek tűnik, pedig nem az. Brian Warnernek (így született Manson) szerzőtársakra van szüksége a munkához, és talán nem rossz következtetés, hogy nehéz vele dolgozni, mert a szerzőtársak jönnek-mennek. Twiggy Ramirez most éppen mellette van (a basszusgitár karakteres is a Born Villianen). Más kérdés, hogy ha már a Holy Wood (In the Shadow of the Valley of Death) albumot követő lejtmenetben értéket szeretnénk keresni, az nem Twiggyhez kötődik, hanem a két Tim Skölddel elkészített lemezhez. A Shotgun Messiah és KMFDM zenésze tudott pluszt vinni a képletbe, 2003-tól 2007-ig születtek is jó számok a Manson vezette műhelyben. Az előző The High And Of Low és a mostani Born Villian esetén ez már nem igaz.
Ha meg kéne határozni, hogy mi a baj, akkor magát Mansont lehetne mondani. A hangja, az általa közvetíteni akart életérzést tükrözi, de nagyon monoton, csak recseg, morog, bugyog. Állítólag a Joy Divison is a lemez hatásai között van, de Manson rikácsoló hangja a legkevésbé sem idézi meg a szintén nihilista zenekart. A zenében még csak-csak, de ott is inkább a Killing Joke jelenik meg, és néhány számban a dark rock. A dalok egyébként leginkább azért unalmasak, mert ezek a sablonok sokadszor nem hatásosak, ahogy Manson maga sem az már.
Amikor a karrierje beindult, még képes volt arra, hogy megdöbbentse a közönséget. Azóta az ingerküszöb egyre magasabbra került. Tizenöt évvel ezelőtt egy ilyen lemez akár még váratlannak is hatott volna, hiszen a zajok megzavarják az embert, a gitár nyugtalanul sípol, a basszusgitár a gyomrot masszírozza, de 2012-ben ez mit sem ér. A hatástalanság pedig Manson halála. Ő azért jelent meg a zene világában, mert újságíróként nem tudott kellő hatást gyakorolni. Mindegy volt, hogy a hatás negatív vagy pozitív, csak reakciót váltson ki. Egy sokkrocker akkor temetheti el magát, ha semlegessé válik. Manson nem ugorja meg a lécet. Csinálhat ehhez hasonló biztonsági lemezeket, de a fanatikus rajongókon ez már senkit nem fog érdekelni.
