Lángoló Gitárok

Bevallom őszínten, a Six Pack című szám klipjéig halvány lila gőzöm se volt arról, mi a franc is az a JEFF the Brotherhood, aztán egy kis kutakodás után kiderült, hogy a nashville-i Orrall-fiverék által alapított formáció, ami több mint 10 éve létezik és azóta hat nagylemezt adtak ki mindenféle hírverés nélkül. Aztán valahol az ötödik album környékén megindult az érdeklődés feléjük, amihez persze hozzájárult az is, hogy a fater az a Robert Ellis Orrall, aki Clay Walkertől Taylor Swiftig számos előadónál dolgozott producerként illetve komoly dalszerző-előadó pályafutás áll a háta mögött.

Szóval a srácok már gimnáziumban zenélésbe kezdtek, de a JEFF csak azután fordult komolyra, miután Jamin kibukott az egyetemről. Nashville-nél pedig nehéz kellemesebb helyet elképzelni egy garázsbandának, ezért az említett ötödik album végre felkeltette Jack White érdeklődését, aki a saját kiadójánál jelentette meg a zenekar egyik élő koncertfelvételét. A JEFF onnantól kezdve egyre nagyobb figyelmet kezdett kapni, de még mindig csak egy szűk réteg volt tisztában vele kik is ők, annak ellenére, hogy lassan egy évtizede koncerteztek mindenfelé.

Idén viszont minden megváltozni látszik, hiszen az együttes azzal hívta fel magára a sajtó és a zenerajongók figyelmét, hogy a Black Keys-es Dan Auerbach vállalta el az új nagylemezük produceri munkáját. Ez abból a tekintetből is igen drasztikus lépésnek tűnt, hogy korábban nem dolgoztak producerrel és az egy hétig tartó lemezfelvétel is maratoninak számított a korábbiakhoz képest, amiket maximum három nap alatt rögzítettek.

Viszont az együttműködés minden perce aranyat ért, mivel a Hypnotic Nights magasan az év egyik legjobb garázsrock-albuma eddig. Igazából fölösleges korábbi anyagaikkal példálózni, mert olyannyira nehéz beszerezni őket, hogy az első kettő még a honlapjukról sem érhető el, ezért induljunk el teljesen a nulláról. Adva van ugye egy dobos és egy gitáros, láttunk már ilyet, nem véletlenül került a képbe Jack White vagy Dan Auerbach. Itt viszont szó sincs rock and roll trubadúrkodásról vagy bluesrock revivalről, a JEFF the Brotherhood valami egészen más az eddig megszokott dobos-gitáros duókhoz képest.

A legtöbb helyen a Weezerhez hasonlítják őket, ami az olyan daloknál, mint a Country Life, a Leave Me Out vagy a Dark Energy teljesen helyénvalónak tűnik. Középtempós, savas powerpop, ami szándékosan nélkülözi a slágerességet. Az utóbbi dal refrénjében Jake éneke pedig már olyan ijesztően hasonlít a Weezer Buddy Hollyjára, hogy inkább öröm hallgatni, mint ijesztő lenne. Ezen kívül viszont a többi dal már sokkal erősebb személyiséggel bír, főleg az első kislemez, a nyári nihil himnuszaként is felfogható Six Pack, a maga bárgyú úúú-zásával. Ez a dal a prototípusa az összes többi JEFF-számnak, mivel tökéletesen magába foglalja miről is szól ez a zenekar: kövér, de egyszerű gitárriffekről, középtempó alá nem süllyedő dobmenetekről és a nemtörődöm éneklésről, amelynek a szövege leggyakrabban az olyan témákkal foglalkozik, mint hogyan készüljünk be nyáron, mennyire bekúrtam tegnap és mivel üssem ki magam pénteken. És ez így is van jól.

Üdítő egy ennyire felszabadult garázslemezt hallgatni, amely tökéletesen szólal meg, miközben semmi egetrengető vasziszdasz nem történik benne azon kívül, hogy két hippivé vedlő hipszter fiútestvér túl sok Weezert hallgatott begombázva, majd megdézsmálták apuci gitárkészletét, amiben aztán Dan Auerbach látott elég fantáziát, hogy itt-ott kicsit hozzáadjon pár dolgot. A Black Keys-frontember keze olyan mély nyomot hagyott azokban a gitártorzítókban, hogy szinte pofán csap a Gold On The Ceiling már-már szintetizátoros effekpedálja a Wood Oxban és a Mystic Portal II-ban is tökéletes helyen van a csilingelés, majd a dalvégi elszállós pszichedélia a csörgőkkel.

Hatalmas pozitívum, hogy az akár garázspopként is aposztrofálható középtempós zúzások mellé befértek az olyan Jay Reatard legszebb pillanatait megidéző gaárzspunk remekművek, mint a Hypnotic Mind vagy a zseniálisan egyszerű refrénű (Nothing’s happening when I’m staring at the wall/ Nothing’s happening when I’m staring at the wall) Staring at the Wall, ahol még egy dalvégi flangerezés is simán belefér.

A másik feltűnő jelenség az akusztikus gitár véletlenszerű beszállása illetve a számos LSD-tripre hasonlító húrszaggatás. Ennek a kettőnek a keveréke például a Region of Fire, benne egy dögös szaxofon betéttel és szitárszerű effektpaddal, majd a dalvégi, igazi ’70-es évekbeli szóló illetve az albumzáró Black Sabbath-feldolgozás, a Changes, ahol mintha bemeszkalinozva próbáltak volna kizárólag egymáshoz egyáltalán nem illő hangokat összepárosítani. És ez is működik, ahogy szinte minden a Hypnotic Nightson.

A lemez megjelenése óta a nemzetközi zenei sajtó szinte agyonajnározza a zenekart, Amerika következő nagy rock and roll zenekarának titulálva. Ebben van valami, bár Dan Auerbach nélkül biztosan egy-másfél csillaggal kevesebb jutna nekik, mivel a gitáros a legutóbbi Black Keys-lemeznél nagyszerűen eltanulta Danger Mouse-tól, hogyan is kell a rock and roll nyers erejét igazi művészeti alkotássá formálni. A Hypnotic Nights egyszerűen telitalálat, egy tökéletes nyári feel good rocklemez, amely megmutatja, hogy a JEFF the Brotherhoodhoz hasonló kallódó garázspunkoknak nem kell más, csak egy kreatív producer, aki képes tovább látni egy zajos gitárnál és a döngölő dobnál. Erre tökéletes példa a Black Keys El Caminója (producer Danger Mouse) vagy a Black Lips Arabia Mountainje (producer Mark Ronson), amelyek mögé most a JEFF the Brotherhood Hypnotic Nightssza is beállt a sorba. A következő most már kurvára ajánlom, hogy Ty Segall legyen és akkor végre elkezdhetünk lassan valamiféle garázsrock forradalomról beszélni, ami elsöpör mindenféle indie popos köcsögölést és dubstepes vartyogást a Föld színéről.