Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Two Door Cinema Club - Beacon
(Kitsuné)
Az észak-ír Two Door Cinema Club két évvel ezelőtti bemutatkozó lemeze sokakban azt a látszatot kelthette, hogy az anglomán indie rock még nem halt ki. A zenekar debütálása után elég hamar kinőtte önmagát, több világ körüli turnén – köztük egy szigetes fellépésen – vannak túl és most szeptemberben jelentették meg a második, Beacon című albumukat, ami Alex Trimble frontember szerint egy lassabb tempójú hanganyag lett, ahol az élő dob mellett más hangszerek is előkerültek.
A Tourist History sikeréhez nagyban hozzá járult annak idején, hogy az együttes nagyon ügyesen találta meg az összhangot a dobgép és prüntyögős gitárok között, ami Trimble néha már érzelmileg túlcsorduló énekével egyszerre volt táncolható disco és gitárorientált indie rock. Azonban egy ilyen felállás esetén egy idő után megkerülhetetlen egy rendes dobos, ezért két éve már állandó vendégzenésszel koncerteznek. A Beaconről teljesen egészében eltűnt a dobgép és ezzel kicsit a táncolós hangulat is.
A Two Door Cinema Club zeneileg mindenképpen továbbfejlődött, de ez sajnos nem jelent az előző lemezhez hasonlóan szórakoztató anyagot. Az egészről mindent elmond, hogy 8-10 lejátszás után is ugyanannál a két dalnál jut eszembe, hogy én most itt egy új albumot hallgatok, nem pedig valami angol kisvárosi indie hülyegyereknek a házi online rádióját. Az egyik ilyen dal a Sun, ahol a refrén dögös gitárja képes csak egy pillanatig elkapni a figyelmemet és - az egyébként nagyon jól eltalált - fúvósok bevonása. A másik dal a The World Is Watching, amelyet egy vendégénekesnővel készítettek és kifejezetten aranyosan kezdődik a kis tengerparti húrpengetgetéssel.
Érdekes tapasztalni, hogy a Two Door Cinema Club milyen irányba fejlődött az előző - kis túlzással akár – new rave-esnek is nevezhető lemezéhez képest. Ugyanis az olyan együttesek, mint a Friendly Fires vagy a Foals is hamar letépte magáról ezt a bélyeget, utóbbiak álmodozós hipszterekké váltak, előbbiek pedig valamiféle trópusi popzene irányba haladtak tovább. Efféle igyekezet fedezhető fel a Beaconben is, a Foalsra oly’ jellemző, pár hangos gitárprüntyögésétől kezdve a Friendly Fires teátrális dobmeneteiig.
Új hangszerek ide, profibban megírt számok oda, a Beacon egy bántóan középszerű album lett. Nincs íve a lemeznek csak egy sztenderd vízszintes vonal, amelyből EKG-szerűen ugrik ki a fent említett két dal. Nincs igazán megjegyezhető sláger, a tempó lassulásával pedig az élvezhetőség is csökkent. Pedig néhol el-elkapni egy-két klassz ötletfoszlányt, ahogy a Someday egymásnak válaszolgatós gitárjai is figyelemre méltóak, aztán mégis beleolvadnak a középszerűségbe. Úgy néz ki a diszkódobos indie már végleg a múlté.
