Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
.jpg)
Muse – The 2nd Law
(Warner/Magneoton)
Van egy jellemző tulajdonsága a Muse zenéjének. Ami az egyik embernek baromira tetszik benne, azt a másik szívből gyűlöli, de mindkét fél képes benne találni jó pillanatokat. Az angol Devon megyéből származó zenekar eklektikus világa az új The 2nd Law című nagylemezen inkább olyan, mintha egy felnőtt együttes gyermeki identitászavarral küszködne. Míg korábban összekötő kapcsokat véltünk felfedezni, most a különböző zenei formák élesen elválnak.
A Survival operarockjának pl. semmi köze a Madness softdubstepjéhez vagy az Animals radioheades merengéséhez. Még Matthew Bellamy dalszerző-frontember is másképpen énekel bennük, a hangzás is más, a hangulat is más. Legfeljebb annyi a közös, hogy mindegyikben van halvány rockos elem. Ezt a lemezt hallgatva tényleg értelmetlenné válik az album formátum erőltetése, és érdekesebb lett volna a számonkénti publikálás, de a zeneipar a mai napig erősebbnek látja a promóciót egy turné előtt, ha van egy lemez, amiről kicsit beszél a sajtó, mondjuk a londoni metróban osztogatott napi újságok fél oldalas kritikáiban, meg a Lángoló Gitárokon egy kiemelt cikkben. Ha tökösebb a Muse mögötti menedzsment, akkor egyszerűen csak elkezdi nyomni a zenekart a turnéra, és közben csepegteti a dalokat, a videómegosztók úgyis tele lesznek vele, az emberek úgyis beszélnek majd róla. A nagy cikkekről már régen elterelődött a hangsúly a közösségi oldalak társalgásaira. Ott pedig mindenképpen érdekes téma lesz a Muse, mert továbbra is fontos zenekar.
Mi is csak azért írunk nagyobb cikket erről a pár dalról, mert egymás után vannak. Azt már régóta tudjuk, hogy a Muse előszeretettel dolgozik mások hangzásával, így van itt Radiohead, U2, Queen, Led Zeppelin, Prince és még sorolhatnánk. A számok minősége már más kérdés. Vannak köztük jobbak, rosszabbak, vannak nagyon unalmasak, és nagyon szórakoztatók. Kevesebb a rossz. A legunalmasabb éppen az olimpia himnuszának szánt, de valójában nem himnikus és Muse-mércével mérve nagyon sablonos Survival. A két részes lezárás pedig teljesen értelmetlen, bár valószínűleg inkább bátor lépésnek szánták. Dubstepes elektronika instrumentális űrzenével, aztaaa.
A Save Me és a Liquid State (ezeket a basszusgitáros, Christopher Wolstenholme énekli, lévén az ő alkoholproblémáiról szólnak) esetén nehéz igazságot tenni. Wolstenholme nem tud énekelni, illetve olyan, mint a mutálásból éppen kilépett, szárnyát próbálgató kamasz. A zenéhez mondjuk illik a hang és amúgy a dalok sem rosszak, de a fojtott ének kissé súlytalanná teszi őket.
Szórakoztató a jól felépített Big Freeze és az Animals. A többi közül talán utóbbi emelkedik ki a legjobban. Valami ilyesmi várható el egy izgalmas zenekartól, nem a dubstepes huppogás. A feszes ritmus ki van bontva, kellemesek a dallamok, és van kifutása, íve a számnak, ami amúgy nagy erőssége a Muse-nak. A funkos Panic Station akár lehetne a Gossip dala is, emiatt talán nem nagy nóvum, de mégis ellenállhatatlan. Aztán bár sokan utálják, a Madnessnek is van érdeme, tökéletes popos rádiós dal annak a hallgatónak, aki mondjuk az utolsó Coldplay dalaitól már émelyeg. A Follow Me egy kicsit megint biztonsági játék a beleerőltetett elektronika ellenére, de egyébként hallgatható. Az Explorersre ugyanez igaz. Jó, kellemes dalok, de nincs katarzis, amit mondjuk egy Take a Bow képes volt kiváltani az emberből.
A The 2nd Law tehát nem album, csak egymás mögé rakott dalok sora. A színvonal persze magas és az elviselhetetlenségig egyik dal sem bosszantó. Ha önmagukban érkeztek volna, akkor a most szokványosnak érzett részek is más fényt kapnának. Így összerakva ez inkább közepes-jó, mint inkább kiváló teljesítmény.
