Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Tankcsapda – Rockmafia Debrecen
(Tankcsapda Music)
Kevés olyan magyar zenekart, előadót lehet említeni az elmúlt húsz évből, amelyikről mindenkinek van véleménye. Már a Kispálban se vagyok biztos, Ákosban és a Tankcsapdában viszont száz százalékig. Valószínűleg Magyarország teljes népessége hallott életében egyszer Ákos- és Tankcsapda-dalt, ha nem tőlük, eredetiben, akkor is valamilyen formában. Ez azért jó, mert esetükben egy-egy új lemez kiadásánál nincs szükség történelemórára, diszkográfia-felsorolásra és hasonlókra, hanem bele lehet vágni a közepébe.
Amikor az év elején bejelentették, hogy Cseresznye kilép a Tankcsapdából, azonnal lehetett sejteni, hogy a következő lemezen valami történni fog. Megújulás, vissza a gyökerekhez, közös munka egy szimfonikus zenekarral, akármi, hiszen mikor, ha nem most? A gondolatot némileg erősítette, hogy a "megfáradt emberi kapcsolatok miatt" távozó gitáros utódja Sidlovics Gábor (Zanzibar, Mafia) lett, aki bár rocker arc és régi haver, de azért némileg más környezetből érkezve akár friss vér pumpálására is alkalmasnak tűnt. A Mi a fasz van? című első közös dal (és klip) ugyan egy fapados Tankcsapda-himnusznak hatott és hat most is, de ettől még a remény – már ha tényleg volt ilyen – tovább élt. Aztán végül valóban történt valami, de nem a lemezen, hanem a lemezzel, pontosabban a terjesztés és a promotálás körülményeivel. A CD-t ugyebár kizárólag egy bizonyos cég benzinkútjainál lehet kapni potom 990 forintért, és a megjelenéssel egy időben elindult egy különleges arénaturné, amelyen hazánk legnépszerűbb rock/metal zenekarai lépnek fel változó összeállításban, természetesen minden alkalommal a Tankcsapda vezetésével, azaz zárásával.
Nagyjából itt véget is érhetne ez a poszt, vegye-vigye a CD-t mindenki, aki akarja, menjen koncertre, lebeszélni ezekről úgysem lehet senkit, rábeszélni nem is kell, így van ez rendjén. Van azonban valami, amit én régóta hangoztatok, hülyéznek is miatta elegen, sokakkal vitáztam már erről, elhangoztak érvek pró és kontra, de valahogy még senki nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről: tíz, maximum tizenöt év működés után minden rockzenekarnak fel kellene oszlania. De legalábbis a lemezkészítést befejeznie. Körülbelül ennyi az az idő, ami alatt hitelesen el tudnak mondani mindent a világról, magukról, erről az egész szarról, amit rock and rollnak hívnak, ugyebár. Ennyi idő alatt talán még nem falja fel őket teljesen a szakma, a közeg, a közönségnek való megfelelni vágyás, a megszokás nem öli meg a kreativitást. Jobb esetben még minden szavuk mögött van tartalom, vannak igazi érzések. Nem azért zenélnek, hogy megéljenek, hanem azért élnek, hogy zenéljenek. Van még hitük a magas falak előtt, bármennyire is magasak azok, és a túloldalon nem a pénzt akarják számolgatni, amit a falmászásért kapnak, hanem újabb falat akarnak megmászni, ha lehet, még az előzőnél is magasabbat.
Tudom, egyfelől ez utópia, vagy inkább hatalmas naivitás, másrészt ennek a "feloszlási szabálynak" bőven lennének olyan vesztesei, akiket méltán sajnálnánk, hiszen van nekünk Slayerünk, Rush-unk... hm, "a sor hosszan folytatható", szokták ilyenkor írni, de vajon tényleg? És egyébként is, az említettek angolul énekelnek-üvöltöznek, és akár bevalljuk, akár nem, azért egy külföldi zenekarnál még a külföldiül perfektül tudók számára is első a zene, csak aztán jön a szöveg, egy magyar előadó hallgatásakor viszont a szavakat azonnal felfogjuk, a zene csak jóval utána következik, ha egyáltalán még marad kedvünk hozzá. És a legtöbb esetben bizony nem marad. Ez a magyar zenekarok nagy pechje, nincs mit tenni. Az egyik új Tankcsapda-dalban (egy laza, tapsolós rockiban) azt énekli Lukács, hogy ő és a rock and roll jól megvannak egymással, és igen, pontosan ez a bajom. Ők ketten olyan kis kellemesen elheherésznek, a Tankcsapda a rock and rollban él huszoniksz éve, a rock and rollból él huszoniksz mínusz nem tudom hány esztendeje, szépen megöregedtek együtt, de legalábbis tisztes korba léptek kéz a kézben, mindent tudnak a másikról, igazi kebelbarátok, de ennek már csak számukra van jelentősége, egy kívülálló számára igazándiból régóta semmi érdekeset nem nyújtanak együtt, ők, a Tankcsapda és a rock and roll.
Na jó, ez így nem igaz, úgy pontos talán, hogy egy huszonöt éven felüli kívülálló számára. Amit Lukács ezen az új lemezen elmond, azt már elmondta százszor, mára már nem maradt komoly gondolata, olyan, amit egy kicsikét érettebb ember megszívlelhetne, ami utat mutathatna, ha már a legsikeresebb magyar rockzenekar mutatja neki. "Szex és erőszak, kész a bulvár, elegem van, kapcsolj ki" – de hát ez az üzenet, így lebutítva, maximum csak azoknak mond valamit, akiknek éppen a bulvár a napi betevője. Amit régen (A civilizáció vége) viszonylag ötletesen megfogalmaztak, az most didaktikus és kopott ("minden embernek emberi élet jár", valóban, hűű). Jó volt húszévesen Sámson rockdiszkójában a lányokat stírölve kajabálni, hogy "gyűrd össze a lepedőt velem, béjbi", de egy 45-höz közelítő ember ne énekeljen már arról, hogy "tizenhat voltam, fröccsöztünk, és vártuk az esti show-t". Szerintem a mai tizenhat évesnek is jobban esik, ha ezt egy korban hozzá közelebb esővel beszéli meg, nem olyasvalakivel, aki a faterja lehetne.
Egyáltalán, az sem tiszta néha, kihez akar pontosan szólni a Tankcsapda. A Nincsen semmi refrénje például ez: "Ha nincsen meló, nincsen pénz", és ez kicsit bővül néha így: "ha nincsen pénzed, gajra mész, ha gajra mentél, nem kapsz melót, cigit, piát, ennivalót". Ezt hallva a sarki kocsmában fél-egész napokat egyensúlyozó alkoholista képe tűnik fel, aki néha-néha odaszól a csaposnak, hogy "adjá' má’ egy kevertet, holnap megadom". A tizenéves, iskolába járó fiatalok tehát kilőve mint célközönség (legalábbis itt). Hacsak nem a figyelmeztetés a cél, jól vigyázzanak, nehogy így járjanak. Viszont ennél már a nyolcvanas évek punkjai is cizelláltabban bírálták a rendszert. Az sem túl jó, ha valaki a dalt hallva azt mondja esetleg, hú, de igaza van ennek a Lukácsnak, aztán áll tovább a pultnál, mer' mit csináljon, ha nincsen pénz, csesszék meg. Ha már társadalomkritikus a zenekar, nem kellene esetleg valami megoldásfélét felmutatni? Vagy legalább egy kis ösztönző erőt adni? De az sincs, még a zenei alap is egy jópofa, táncolós rock and roll a "súlyos" témához. Persze lehet, hogy ez biztatás, mulassunk akkor is, ha minden rossz.
Valaki egyszer azt írta, hogy Lukács az anyját eladná egy jó rímért, ma sincs ez másképp, ebből születnek az olyan kínos rímpárok, mint a "mentorok-mély torok" meg a mélypont "Bosznia-basznia". Tény, hogy még mindig frappáns szövegeket tud írni, de ezek már jobbára csak ritmizálás szempontjából frappánsak, tartalmilag mérsékelten. Túl sok lett a közhely, és kevés az érdemi mondanivaló. Más kérdés, hogy így is a hazai átlagszint felett áll, de csak azért, mert a hazai átlagszint alacsony. Az érme másik oldala, hogy ezek a problémák nem új keletűek, már az előző egy-két lemezre is érvényesek voltak, a Tankcsapda sajnos minden évvel és albummal távolodik a közönségétől, korban mindenképpen, és nagyon kezd kilógni a lóláb. Ilyenkor két megoldás lehet: vagy olyanról énekelni, ami elfogadható középkorú, megállapodott zenészektől, vagy, hát igen, szögre akasztani a gitárt.
Kár mindezért, ugyanis a zene nem rossz, szintén az utóbbi évek lemezeihez viszonyítva talán most a legjobb (a friss vér itt valóban áramolt kicsit, úgy tűnik). Semmi extra persze, tankcsapdás, amennyire csak lehet, jó pár old school megoldással és néhány érdekességgel, például hörgéssel a Számolj visszában, füttyel kísért riffeléssel a Kirakatszívben, thrash-tempóval az 1000 ördögben. Azért ezen a fronton sem minden fenékig tejfel, a Lejárt lemez a legveretesebb Ossian-lírákkal vetekszik, csak Lukácsnak nincs olyan hangja, mint Paksi Endrének, cserében legalább a szöveg színvonalasabb, mint A tél hercegnőjéé.
A Tankcsapdára nem tudok haragudni, ahhoz túlságosan sok kellemes, nosztalgikus élmény fűz hozzájuk. Direkt végighallgattam újból pár CD-jüket, a Jönnek a férgek, vagy a Connektor mai füllel és szívvel is több mint vállalható, az adott korszak kiváló lenyomatai. Megérdemelték a sikert, a pénzt és a csillogást, mert tettek érte, tényleg alulról indulva építették fel birodalmukat. Tudom, hogy még mindig van rájuk igény, hogy sokaknak még mindig sokat jelentenek, ezért nemhogy rosszindulatú, de egyenesen gonosz is lenne csak úgy idevetni a végére, hogy fejezzék már be végre. Maradjunk tehát annyiban, hogy a Rockmafia Debrecen mögött sajnos semmiféle ambíció nem húzódik, kizárólag egyetlen küldetése van: vegyék meg a rajongók. Ez persze nagyon érthető, de egyben végtelenül lehangoló is.
