Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Bad Religion - True North
(Epitaph Records)
Aki 2013-ban a Bad Religiontől világmegváltást vagy radikális újításokat vár, attól kitelik, hogy erődöt létesít Gazdagréten poszt-apokaliptikus zombitámadások visszaverésére. A zenekar a ’94-es Stranger Than Fictionnel gyakorlatilag mindent kihozott a műfajból, ennél erősebb dallamos punk rock alapművet pedig már ők maguk sem voltak képesek írni a későbbiekben. (Ez persze bocsánatos bűn egy olyan formáció esetében, amely megalakulása óta – az Into The Unkownt leszámítva – kizárólag tökéletes lemezeket tett le az asztalra.) Sőt, Brett Gurewitz gitáros-dalszerző távozása után már életművükhöz kevésbé méltó kiadványokkal is előálltak. A Greg Graffin által megénekelt társadalmi/ökológiai problémákra legfogékonyabb rajongók között is voltak olyanok, akik a No Substance-New America kettős hallatán bosszúból felhagytak a zöldhulladék komposztálásával. Ám Mr. Brett visszatérésével megtörtént a vérfrissítés, a 2001 óta megjelent albumok egységesen magas színvonalúak voltak. A The Dissent of Man azonban újfent sokak számára okozott csalódást, a rajongói B-közép pedig a szokásosnál jóval hosszabb ideig győzködte magát arról, hogy itt bizony szó sincs üresjáratokról.
Aki a 2010-es album okozta csalódottságában immár a „tapossa laposra” feliratot is összekaristolta volna a szelektív szeméttárolónál, most átértékelheti tettét. A True North ugyanis szinte egyetlen időhúzó tracket sem tartalmaz. Míg az előző anyag középtempós blokkja hasonló izgalmakat tartogatott, mint egy Holt-tengeri horgászbajnokság, addig az itt hallható két lassabb dal kiválóra sikeredett. A rock’n’rollos és legkevésbé sem Bad Religion-ös, Gurewitz által énekelt Dharma And The Bomb és a melankolikus Hello Cruel World azonnal is bevésődik a hallgató agyába. Egyébiránt pedig azok a védjegyszerű, felturbózott punk rock szerzemények sorakoznak a lemezen, melyeket akár saját vakbélműtétünk közben is képesek lennénk felidézni és hibátlanul eldúdolni – az „áááááááá”-zós háttérvokálokkal karöltve.
Tudniillik, Graffin legalább olyan fogós dallamokban tud értekezni a technokratikus államkapitalizmusról, mint a demográfiai robbanásról vagy akár a nyestek vajúdásáról. (Mindeközben a hallhatót a legkevésbé sem zavarja, ha képzeletbeli body surf közben Hankiss Elemérré változik… feltéve ugye, ha egy tetves szót is felfog az elhangzottakból.) Már a címadó dal is katartikus élményt nyújt, akárcsak a Robin Hood In Reverse, az ultragyors Vanity (teret, sétányt Brooks Wackermannek!) vagy a tökéletes himnuszként funkcionáló In Their Hearts In Right. És természetesen az abszolút kedvenc Nothing To Dismay, mely az Against The Grain lemezes Unacceptable ikertestvére is lehetne. És akad ugyan néhány kevésbé kiemelkedő darab is - mint ahogy a Changing Tide sem hozza az eddigi záródalok toronymagas színvonalát - a True North a 2000-es évek talán legjobb Bad Religion-kiadványa.
