Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Depeche Mode – Delta Machine
(Columbia/Sony Music)
Nehéz feladat az új Depeche Mode-lemezről írni, hiszen nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a basildoni electro pop úttörők pályafutásának legellentmondásosabb albuma. Az első, ami egy-két hallgatás után eszembe jutott róla, hogy 33-13-0. Az ezotéria hívők nyilván megtalálják e számsor mélyebb rétegei mögött a jelentést, de a valóság más: 33 év és 13 sorlemez után sikerült eljutni addig a Depeche Mode-nak, hogy a lemezen egy igazi sláger se található. Ugyanakkor többszöri hallgatás után újabb és újabb mélységek nyílnak meg a dalokban és bőven vannak a lemezen igazán szerethető pillanatok.
De legyünk túl először a rosszon, kezdjük a mélypontokkal. Az első ilyen Martin Gore balladája a The Child Inside. Attól az embertől, aki a műfaj jópár mesterművét szállította az elmúlt évtizedekben a Somebodytól, a Waiting For The Nighton át a Home-ig, nos tőle ez a dolgozat kettes alát ér. Aztán folytatódik az unalom, jön egy újabb kliséhalmaz a Soft Touch/Raw Nerve képében, és bár az előző kettőnél picit jobb, de ha a Sooth My Soul lemarad a lemezről valószínűleg szintén nem érte volna pótolhatatlan veszteség az emberiséget.
A jó pillanatok közül az első kiemelkedő a Secret To The End, mert mutat egy olyan irányt, ami egy kicsit más, egész friss és jól áll a zenekarnak. Aztán a Slow mert izgalmas a bluesos riff, a gospeles refrén és az elektronika keveréke, a Broken mert itt egy kicsit megcsap a 80-as évek közepi-végi Depeche Mode-aranykor füstje, Sholud Be Higher, mert egy jól felépített nagyívű dal, és persze ott az Alone, mert szintén egy változatos, sokrétű, izgalmas darab. Ráadásul meglepetés is ért, ugyanis direkt nem néztem meg több meghallgatásig, hogy melyik dalnak ki a szerzője. Nos, Dave Gahan dalszerzői munkássága a mai napig (hat és fél szám az eddigi Depeche Mode-életműből) nem sok emlékezetes pillanatot tartogatott, most viszont mindhárom műve a lemez húzódalai közé tartozik, és ez mindenképp örömteli fejlemény.
Többszöri hallgatás után a Delta Machine-t akár egy jó lemeznek is lehetne nevezni, hiszen úgy szól, ahogy 2013-ban szólni kell, vannak érdekes soundok, Dave Gahan hangja egyre jobb és érettebb, dalszerzésben is hatalmasat fejlődött és az album bármelyik fél percét hallgatva benne van minden, amiért a Depeche Mode-ot szeretni lehet. De ha a lemezt teljes egészében hallgatjuk mégis zavaró a zenekarra jellemező átütő slágerek hiánya, olyan slágereké, amikből legalább húsz van a Depeche Mode-univerzum történelmében.
Nyilván feltehető minden rendes, becsületes Depeche Mode-rajongó örök kedvenc kérdése, miszerint mi lenne, ha az 1995-ben kiszállt Alan Wilder ült volna a produceri székben és pár hangszer mögött? Nos valószínűleg semmi. Ezek a dalok egyszerűen az ő kezeiben se lettek volna többek, szebbek, jobbak. Egy picit olyan az egész helyzet, mint egy vacsora, ahol tökéletes alapanyagokból sztárséfek által készített ételeket tesznek elénk, ami valahogy mégsem áll össze. Finom, finom, de miközben eszed, arra gondolsz, hogy anya csirkepaprikása, nokedlivel és tejfölös uborkasalátával mennyivel jobb.
Ettől függetlenül persze örüljünk annak, hogy itt vannak. A sokszor önpusztító Gahan szemmel láthatóan most egészséges, ráadásul hamarosan ismét ellátogatnak hozzánk is. Ezt a pár bakit meg fogjuk fel úgy, hogy legalább lesz mikor szívfájdalom nélkül kiszaladni sörért a tömegből május 21-én, a Puskás Ferenc Stadionban.
