Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ghost – Infestissumam
(Loma Vista)
Nehéz előre megjósolni, hogy manapság mi lesz sikeres, egyáltalán, mi miért lesz az. Itt van például a svéd Ghost. Azt azért nem gondolhatja senki komolyan, hogy a 2000-es években elég, ha az énekes hibbant antipápának öltözik, a zenészek pedig csuklyát húznak a fejükre, és nagyon rejtélyesek. Az első lemez diétás Mercyful Fate-zenéje sem valószínű, hogy elegendő magyarázat, de tán még az ezerrel dúló retróláz sem. Talán mindegy is, a Ghost második albumát sokan várták, Sátán Őméltósága egyik földi helytartója pedig el is jőve vala esmét.
A Ghost (újabban néhol Ghost B.C.) bemutatkozó lemezét első lelkesedésükben üdvözült mosollyal köszönthették mindazok, akik valami jó kis Mercyful Fate-es zenére vágytak, mire azonban kb. ötödször is lepörgött, kiderült, hogy az énekhangon és -dallamokon kívül a svédeknek tulajdonképpen nem sok köze van a dán legendához. Ennek ellenére az új albumot már népes rajongótábor várta, köszönhetően nyilván a jól kitalált image-nek is. Persze az sem elhanyagolható, hogy a visszafogott, szélsőségektől mentes Opus Eponymous kifejezetten jól megírt dalokat, hadd ne mondjam, slágereket tartalmazott – ha eltekintünk a Sátán Őméltóságát éltető szövegektől.
Az Infestissumam még tovább merészkedik a dallamosság és a befogadhatóság irányába, konkrétan egy faltól falig könnyed pop-rock lemez még kevesebb metállal, dominánsabb billentyűfutamokkal. Olyannyira pop, hogy a Body and Blood diszkós tapseffektjét utoljára Sandra-lemezen hallottam (gyengébbek kedvéért: Sandra egy méltán elfeledett énekesnő a nyolcvanas évek Modern Talkinggal és Rick Astley-vel terhelt időszakából), és olyannyira könnyed, hogy a Ghuleh/Zombie Queen második része néhol lakodalmas rock, amiért minimum egynapi nonstop Nóta Tv-nézés járna büntetésül. Igaz, az első rész langymeleg lírája meg kiválóan funkcionált volna bármelyik fülledtebb Miami Vice-rész (szintén nyolcvanas évekbeli krimisorozat) kísérőzenéjeként, nehéz tehát eldönteni, melyik cikisebb. Ebbe a versenybe talán még beszállhat a lemezcímadó intro, ami akár egy Therion-album bevezetője is lehetne az elcsépelt monumentális kórusával.
Találni azért olyan rockzenekart, amelyik vállalható előképe a Ghostnak, ez pedig a Blue Öyster Cult, habár nem hiszem, hogy akármelyik Ghost LP megismerése után fiatalok ezrei rohamoznák meg a használtlemez-boltokat, rég beadott second hand Blue Öyster Cult-vinylek után kutatva. A Mercyful Fate-et azonban immár el lehet feledni, maximum egy-két énekdallam erejéig sejlik fel a távoli rokonság. A kortársak közül egyértelműen a nálunk is méltatott Year Of The Goat állítható párhuzamba a Ghosttal – ironikusnak szánt (?) külsőségek, meztelen nős videoklip, slágeres kvázi retró rock –, de szerintem a YOTG érdekesebb dalokat ír. És soha nem lesz annyira sikeres, mint a Ghost.
Ennyi rossz felsorolása után a végére jöhetne az alacsony pontszám, de ezúttal nem így lesz, az Infestissumam ugyanis minden furcsasága és kétarcúsága dacára működik mint szórakoztató termék. A dallamok fogósak, a refrének többnyire emlékezetesek és jók, az Opus Eponymousnál változatosabb is az új lemez. Sokadik hallgatásra a már említett dalok is megszokhatók, mi több, megkedvelhetők, hát még a jobbak, mint a klipes kislemez, a Year Zero, a szintén klipes, nyomokban arcturusos őrületet is felvonultató Secular Haze, vagy a záró, méltóságteljes Monstrance Clock. A Mester ugyan savanyú pofával üldögélhet tüzes trónján, mert soha még ilyen punnyadt földi helytartója nem vala, aki viszont nem a következő zenei világmegváltást keresi, tartós barátságot köthet a Ghosttal.
