Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Disclosure - Settle
(Universal)
A future garage-mozgalom alatt ébredező UK garage-house-láz királya, a Disclosure kiadta azt a lemezt, amivel bizonyíthatják, a stílus újjáéledése több egyszerű egynyári trendnél. A Settle az a műfajnak, mint mondjuk a Ghost In The Shell a japán animéknek, a forradalom kirakatanyaga, egy olyan lenyomat a trendi brit elektronikus zenéről, ami fiatal tehetségek sorát ösztönözheti a stílus lehetőségeinek további kihasználására. Egy dolgot már az elején le kell, hogy szögezzünk: a Lawrence-testvérpárnál akadnak izgalmasabb, zeneileg komplexebb alakjai is a folyamatnak, viszont úgy alakult, hogy övék lett a lehetőség arra, hogy fősodorba lépjenek. Mivel nincs Morgan Freeman-szerű beszédhangjuk, sajátos eszközökkel teszik ezt, és ami a legfontosabb: ultrarövid idő alatt. A Disclosure 2-3 év alatti sikere még napjaink rugalmas stílusmozgású zenéjében is egyedi eset, mivel csak egy pár kislemezmegjelenéssel értek el idáig. Toplistákat döntögetnek a szigetországban és világszerte, felvételeiket óriási legendák dolgozzák fel, egy csomóan keresik velük a kollaborációs lehetőséget, plusz a nyári fesztiválok igazi húzónevei közé tartoznak. Azzal, hogy a régi öregek (mint például El-B vagy Zed Bias) bevállalnak nekik egy-egy remixet, elismerik, hogy közel tizenöt év várakozás után a mainstreambe igazán betörni sosem tudó UK garage szoftverfrissített, utángyártott változata igenis jó irányba tart.
Ha a rádióbarát pophouse kifejezésbe mondjuk valamikor 2011 elején botlunk bele, jó eséllyel valamelyik flitteres, hamiskásan csillogó Guetta-förmedvény ugrik be rögtön. Mostanra részben a Lawrence-tesóknak hála, a klubhouse pokla mellett kezdi felütni a fejét egy egyelőre még versenyképesnek látszó vetélytárs, ami sorozatosan betör a rádiós lejátszási listákra. A Disclosure egyik legnagyobb erénye, hogy eddigi megjelenésein nagyon közel kerül a pop és az underground közti vékony határhoz, a zenék ugyanannyira playlist-kompatibilisek, mint amennyire betalálnak a keményvonalas old school arcoknál, és ezt a egyensúlyt szerencsére sikerült a Settle-re is átmenteni.
A trekkek játékideje átlagban 4-5 perc között van, ezek nagy része bármikor nyugodtan visszaköszönhet rádiókban, és erre a tömény, de amúgy átgondolt vokálhasználat is rásegít. Az ének mindenhol megtalálható, hol a meghívott előadók szövegei, hol pedig a UK-elektronikára jellemző rövid, kifacsart, végletekig ismételt minták képében. És ha már a sample-öknél tartunk, rögtön itt a korongon középtájt található Second Chance, mely emlékművet állít a Burial-módszernek, de a Stimulation ismétlődő, halkuló-felerősödő női hangjai és robosztus mélyei is a lemez nagy pillanatai közé tartoznak. Viszont a két csúcs az idei Singles EP-n már bemutatkozó, AlunaGeorge-dzsal elkészített White Noise a maga fortyogó szintijével az élen, valamint a You & Me igazi UK-garage himnusza (Eliza Doolittle ide tökéletes választás volt), ami simán úgy tűnik, mintha valamelyik ősrégi Artful Dodger demókazettáról nyúlták volna le. Melléjük szorosan zárkóznak fel Ed Macfarlane és a Defeated No More egyszer puha, másszor hivalkodó billentyűi, a szám a lemez egyik legjobban felépített munkája. Itt van még az angol vokálcentrikus elektronika egyik központi alakja, Jamie Woon is, aki kicsit kilóg az album összképéből, a vele rögzített January finoman szólva sem kiemelkedő, elsőre csak amolyan produkciós érték-növelő húzásnak látszik. Nem úgy a London Grammar-féle Help Me Lose My Mind deephouse-balladája, ami meglepő lezárása a lemez amúgy alapvetően vidám hangulatának.
A Settle nyitánya is sokatmondó, az intróval a srácok felidézik kettejük első megjelenésének, a 2010-es Offline Dexterity EP-nek ráncfelvarrt dubstepét, azonban a manapság nagy válságban lévő műfajnak nem engednek több teret a korongon. Szép búcsú ez, a váltóbot átadása azokba az új kezekbe, melyek a szigetország klubkultúrájának alakulását mostantól formálni fogják.
De van a Settle-nek egy nagy hibája, ami más esetben akár előny is lehetne, viszont most nem az. Minden szintiképlet óramű pontossággal illeszkedik a basszusokhoz és a cinekhez, a vendégénekesek is becsülettel teszik a dolgukat, ott hajlítanak, ahol kell, ott lépnek be, ahol elvárt, persze nyilván túlzás, de már az első ütemeknél tudjuk, hogy az adott trekkben mi fog történni. Nem jut elég tér a vagányságnak és a lazaságnak, a tempót is angolos kimértséggel lőtték be, természetellenesen szabályos ciklusokban váltakoznak a lassabb-gyorsabb felvételek.
Ez a sterilség persze az ősgarage kötöttségéből is adódhat, viszont aki egy tizenöt éves műfajt akar továbbkötni egy teljes albumnyi terjedelemben, attól egy kicsit nagyobb bátorságot várnánk, nem pedig azt, hogy az esetek többségében nagyítóval kell keresni azokat az elemeket, amelyek megmutatják, hogy milyen pluszokkal érvényesülhet a műfaj 2013-ban. A már említett Second Chance, vagy a Latch például ilyen, de a You & Me-ben is ott van a spontán feelgood. Ez persze abszolút bocsánatos bűn, pláne egy ennyire pályakezdő formációtól, ebben az időszakban sokan mások még a tapasztalatszerzést állítják be a fő célként, nem pedig azt, hogy egy komplett generációnak mutassanak utat.
Mégis a legmegdöbbentőbb az egészben az, hogy itt van egy 19 és egy 22 éves srác, akiknek El-B és az Artful Dodger idején valószínűleg még a játékautók tologatása volt a fő szórakozásuk, nagyjából két esztendeje húzzák az igát az iparban, és letesznek elénk egy ilyen érett, kiforrott, világos koncepciójú korongot. A célját eléri, könnyen fogyasztható, amely háttérzenének is megállja a helyét, de többszázezer fesztivállátogató tanúsíthatja, hogy élőben, a tánctéren is megállja a helyét.
