Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Uncle Acid & The Deadbeats – Mind Control
(Rise Above)
Úgy látszik, a világ jobbik felén végleg felfedezték az NWORM (new wave of retro metal) mezőnyét. Az mondjuk elég perverz, hogy a Guns N' Roses közönségét május végén egy este erejéig a nagyon szakállas, nagyon farmermellényes, vegytiszta heavy metalt játszó Venomous Maximus melegítette be, ám az már sokkal érthetőbb, hogy a Black Sabbath novemberi-decemberi európai fellépéseit az Uncle Acid & The Deadbeats nyitja. Az év elején ügyesen megjósoltuk, mekkora ugrás előtt áll(hat)nak ezek a fura figurák, de azért ekkorára mi sem számítottunk. A cambridge-i Uncle Acid & The Deadbeats sikertörténete nem hétköznapi sztori. Mindössze négy éve alakult stúdióprojektként, koncertet alig adott, sokáig az sem volt tiszta, kik alkotják. A 2009-es születés után egy évvel már érkezett is a bemutatkozó album, a Vol. 1, saját kiadásban, írt CD-n, valamennyi kézzel számozva. Mind a húsz példány. Egyszer az egyikről láttam egy fotót, tehát valóban létezik, az eBayen 1200 angol fontot adott érte egy anyagilag rendben lévő vásárló (hogy rajongó is, abban azért nem vagyok biztos).
Alig telt el egy esztendő, máris jött a Blood Lust, szintén saját kiadásban, szintén írt CD-n. A DIY- és a true underground-meséket szeretők számára itt szomorú fordulat következett: nem sokkal később gyári CD-n is megjelent a második lemez. Ráadásul az ilyesmiben mindig erős Rise Above kiszagolta, hogy valami nagy dolog készül, lecsapott az okkult szövegekkel, horror hatású dalokkal rémisztgető, ugyanakkor imádni valóan slendrián zenekarra, és a Blood Lustot kiadta hivatalosan is, jól megreklámozva. A kommerszé válás számokban is kifejezhető: a speciális, limitált példányszámú, 7"-es kislemezzel megtoldott vinylverziót manapság akár már bagatell 500-600 angol fontért is be lehet szerezni, ami az 1200 font után drámai értékcsökkenés. Azonban nem kötelező ezt megvenni, hiszen a Rise Above azóta is folyamatosan a szivárvány minden színében pompázó vinylverziókkal kedveskedik, a tizenkettedik kiadás után feladtam a számlálásukat.
Ekkoriban éppen hárman zajongtak a zenekarban, az Uncle Acid művésznevű alapító–énekes–gitáros–billentyűs mellett a basszusgitárt és a dobot két hölgy nyűtte nem kis erővel. Biztos információk alapján mondhatom, akadnak, akik még a második album felületes meghallgatása után is azt hitték, hogy az énekes szintén nőnemű. De erről majd később. A Blood Lust, ha a fentiekből ez még nem világos, nagy siker lett. Jó, az Uncle Acid nyilván nem Adele babérjaira tört a slágerlisták tetején, ám a föld alatt tisztes hírnévre tett szert. Olyannyira, hogy az idei, általában minden zenekar életében vízválasztónak tartott harmadik albumot már méretes várakozás előzte meg. Ebben segített, hogy az Uncle végre hazája fővárosában, Londonban is megmutatta magát. Márciusban egy dupla koncertet adott, a másodikat azért, mert az elsőre pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket az interneten – fél évvel korábban.
Az új kihívásokra, az állandó koncertezésre és a harmadik lemezre nagy átszervezéssel készült fel a banda. A két hölgy távozott, helyettük három úr érkezett, így létrejött az Uncle Acid (azóta kiderült, hogy becsületes nevén K. R. Starr) által megálmodott felállás, mivel korábban mindig problémát jelentett, hogy trióban, ritmusgitáros nélkül, élőben nem tudják rendesen előadni a stúdióban jól hangzó szerzeményeket. Az Uncle Acid & The Deadbeats tehát színpadképessé vált, már csak az a kérdés maradt, milyen lesz az a bizonyos harmadik LP.
Az Uncle nem találta fel újra a kereket, zenéje gond nélkül beilleszthető a retró skatulyába, egy árva riffet és dallamot nem hallani az előző két albumon és az idei Mind Controlon sem, amelyet ne ismernénk régóta. Az összkép mégis zavarba ejtően kábító és csábító: a kritikák sok előadót említenek, a korai brit heavy metal nagyágyúitól kezdve a The Stoogeson és Alice Cooperen át Neil Youngig és a Beatlesig, de leegyszerűsítve az Uncle leginkább olyan, mintha a még jobban befüvezett korai Black Sabbathban egy női hangú férfi állna a mikrofonnál.
A Mind Control nem egyenes folytatása a Blood Lustnak, az Uncle Acid a slágeressé válás hívogató csapdáját elegánsan kikerülve elkészítette a saját Master Of Realityjét. És ez nem vicc, talán nem is blaszfémia. Ha jobban belegondolunk, eléggé hasonló ívvel lehetne megrajzolni a Black Sabbath és az Uncle pályafutásának elejét: nagyon erős első lemez után készül egy karakteresebb második, tele hatalmas dalokkal, és vele érkezik a kiugró népszerűség. Majd a harmadikon megkezdődik a felnőtté válás, változatosabb, érettebb, összetettebb és nehezebb, de nem kevésbé időtlen darabok születnek. Ám a két karrier között van jó negyvenévnyi távolság, így igazságtalan az összevetésük, főleg mert az egyik magáé a Mesteré, a másik csak egy tanítványé, még ha az a legtehetségesebbek közül való is. És ugye a Mester a műfaj atyja, a tanítvány pedig csupán egy lelkes másoló. Meg aztán ma már semmilyen zene nem tud akkora jelentőséggel bírni, mint 1971-ben tudott, így a sikert is a maga módján kell értelmezni és a helyén kezelni.
Amit viszont az Uncle Acid hozzátett a Black Sabbath-hoz, az teljesen a sajátja: a tónusa miatt önmagában látszólag veszélytelen, ráadásul direkt hátrakevert ének és a komor riffek összekapcsolása merészen bizarr hangulatot eredményez. A riffek amúgy is külön kategóriát képviselnek, szinte mind minőségi, nemcsak egymás után, hanem egymásból is következnek, húzzák a dalokat, amelyek úgy fogósak, hogy nem azonnal kapnak el. Az Uncle Acid tehát nem az új Ghost, habár néhány napja James Hetfield is felfedezte őket magának, ahogy már régebben a svéd okkultistákat. Jó példa az "antislágerességre" rögtön a Mind Controlt nyitó Mt. Abraxas, amelynek a kezdő riffje simán elvinné az egész számot, naná, hogy csak kb. két és fél percig használják, aztán ebben a formájában már vissza sem tér, ellenben a végén egy kifacsart, sokkal kevésbé fülbemászó verzióját ismételgetik, hogy a hallgató véletlenül se érezhesse valami lekerekített történetnek a dalt. Persze, sokadik nekifutásra szépen összeáll, ahogy a többi szám is, egytől egyig.
A Blood Lusthoz képest két komolyabb különbség tapasztalható: Starr korlátolt, de jól kihasznált lehetőségeihez mérten még több dallamot igyekezett összehozni, illetve a zenekar jócskán visszavett a tempóból. A tébolyult rock and roll helyett immár teljes mértékben a doom uralkodik. Vannak azért gyorsabb tételek (a kislemezes Poison Apple, Mind Crawler, Evil Love), de még ezek is módfelett elvarázsoltak a szirénéneknek köszönhetően. Egy ilyen típusú lemez nem lehet meg majdnem akusztikus dal nélkül (Planet Caravan, Solitude, ugyebár), ez itt a Follow the Leader címet viseli, és némi légies-keleties beütése ellenére is inkább felzaklat, mint pihentet. Aztán a zárás (Valley of the Dolls és Devil's Work) már tényleg nyomorúságosan lassú, az ördög elvégezte munkáját, beférkőzött az agyba, a sejtekbe, s várja a végső rothadást.
Az Uncle Acid & The Deadbeats a Black Sabbath gonosz kis unokaöccse, a jól fésült Damien az Ómenből, aki bájosan mosolyogva, ártatlanul álldogál a temetőben. Még nem hódította meg a világot, de készül rá.
