Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Na, már megint nyavalygunk. Nem lett jó az új Dream Theater (bár ki várt mást?), az új Korn pláne rossz lett és Terry Malts is csak közepes cuccot rakott le az asztalra. A képünkön látható Chvrches viszont odatette magát, és Drake is olyan jó lemezt csinált, ami előtt még az Arctic Monkeys is fejet hajtott. Kritikák gyorsan.
Dream Theater – Dream Theater
(Roadrunner)
A tizenkettedik Dream Theater-stúdióalbum címe, azaz cím nélkülisége és az előzetes nyilatkozatok azt ígérték, igazi pályafutás-összegző lemezt készített a progresszívmetál-csapat. Sőt, a hírek arról is szóltak, hogy emellett tágult is a horizont, és egy újoncnak elsőre ezt az LP-t kell meghallgatnia, ha a DT-vel akar ismerkedni. Ehhez képest, leszámítva a szokásos 20+ perces záró dal derekán felcsendülő nagyzenekari, filmzenés részt, a legcsekélyebb változásokat sem lehet felfedezni a majd' 70 perces hangfolyamban. Hacsak azt nem, hogy Mike Mangini dobos még elődjéhez, Mike Portnoyhoz képest is többet variál, feleslegesen rátelepedve néhány számra. Lehet persze az egészet pozitívan is szemlélni: az ismert panelekből megint egy rajongók számára jól hallgatható album készült. Ha tudnánk feledni a Dream Theater első tizenöt évét, mi is jobban örülnénk ennek. (Szöveg: SCs, pontszám 3 az 5-ből)
Korn – The Paradigm Shift
(Universal)
Én egészen a 2002-es Untouchables lemezig hittem benne biztosan, hogy a Kornnak van létjogosultsága. Még ez is évekkel több, mint amit a legtöbben fel tudnak mutatni, hiszen sokak szerint már az 1999-es Issues is csak elvett a mára szerencsére véget ért nu metal hullám atyaúristenének értékéből, de az biztos, hogy 2013-ban semmi értelmét nem látom annak, hogy ez a zenekar új lemezt adjon ki. Persze most visszatért a majdnem tíz éve kiszállt Head gitáros, lehetett mondogatni, hogy a Korn a régi fényében fog tündökölni, csak ez a zenekar soha nem a legendás stílusú gitárosokról szólt, hanem arról a fiatalos lendületről, ami miatt koncerten még most is lazán leszakítják a nézők pofáját. Most itt van a 11. lemez, a The Paradigm Shift, amin erősen visszafogták az előző lemez dubstepes kilengéseit, de még így sem lett nosztalgialemez, már ha azt nem vesszük nosztalgiának, hogy Jonathan Davisék valószínűleg könnyes szemekkel gondoltak vissza dalíráskor azokra az időkre, amikor még volt valami tétje ennek az egésznek. A lemez minden egyes dalán annyit érezni, hogy kicsit a Korn is lemondott magáról: vannak egész ígéretesen induló dalok, amik aztán egytől egyig kimerülnek a szokásos kornos sablonok puffogtatásában, amivel még nem is lenne probléma, ha akár egy olyan szintű sláger jönne össze, mint akár egy Here to Stay. Így viszont csak sokadjára mutatják be, hogy Jonathan Davis így, 20 év után tényleg megtanult énekelni, a többiek pedig nagyon le tudják hangolni a gitárokat. Azért van ám változás: talán még egy Korn-lemezen sem lehetett annyira keveset hallani Fieldy basszusgitárjaiból, mint most, de hát ez már ezen a szinten egyáltalán nem számít. (Szöveg: Fekő Ádám, pontszám 1,5 az 5-ből)
Chvrches - The Bones Of What You Believe
(Glassnote)
Én tipikusan az a fajta ember vagyok, aki ha meghallja az indie-pop kifejezést, árkon-bokron át menekül előle az ellenkező irányba a legközelebbi izzadós-veretős techno-partyig. Nem mondom, hogy a skót Chvrches első lemezének is így álltam neki, mert a tavalyi The Mother We Share és a júliusban megjelent Gun single is bőven többek voltak egyszerű vastagkeretes hipszter faszságnál, de azért voltak fenntartásaim. Mint kiderült, hiába, a lemez egy háromtrekkes bivalyerős nyitány után végig tartja a színvonalat, és a zárásra a legizgalmasabb dolog kerekedik ki belőle, amit az utóbbi években elektropopban összeraktak. Úgy kell elképzelni, mint egy romantikus filmet, aminek a végére a lányok százas csomag zsepi utolsó darabjait használják el, de a fiúkat is lekenyerezi némi csöccsel meg gore-ral. (Szöveg: Raffer Attila, pontszám 4,5 az 5-ből)
Terry Malts - Nobody Realizes This is Nowhere
(Slumberland)
Újra élvezhetők lesznek-e a rég elhasznált pop punk klisék, csak mert recsegősebb csomagolásban tálalja elénk egy dobozhangú srác? Terry Malts már a második lemezen próbálja bebizonyítani, hogy ez működhet. Szerencséjére a túlvezérelt basszus, kattogó dob és visszafogottan visító gitár önmagukban is jó dolgok, főleg ha sikerül fasza dallamokat is hozzájuk csapni, márpedig ez rögtön a kezdő Two Facesben összejön. De az utána következő két szám sem rossz, majd pedig jön a lemez csúcsát jelentő hármas blokk: ez a '76os punkot idéző ütődött They're Feedingel kezdődik, a napsütötte Buy Buy Babyvel folytatódik, és az abszolút sláger I Was Not There-el zárul. A lemez maradéka ezután a legjobb jóindulattal is a kicsit önismétlő, de azért élvezhető kategóriába esik, igaz a csomagolás sem tökéletes, amin keresztül néha túl egyértelműen sejlenek fel a '90es évek pop punk paneljai. A fő probléma az, hogy ezek legrosszabb tulajdonságát is sikerült megörökölnie: sokszor nem bulizenének tűnik az egész, hanem szimplán felszínesnek, ez pedig a lemez végére határozottan zavaróvá válik. Amit viszont a repeat módnak hála gyorsan feledtet az első szám frissessége (Szöveg: Barta Bence, pontszám 3 az 5-ből)
Drake - Nothing Was The Same
(OVO Sound)
A nem annyira szimpatikus, színészből rapperré avanzsált Drake egy teljesen szerethető, rádióbarát albumot rakott össze. A torontói MC új, Nothing Was The Same című lemezén 13+1 hiphop és r&b határvonalán egyensúlyozó dalt hallhatunk, melyek közül a legnagyobb meglepetés a Wu-Tang Forever, amely sokaknál kis verte ki a biztosítékot. A legendás New York-i csapattól kölcsönzött hangmintával színesebbé tett dallam azonban igazán nagyszerű, ráadásul a shaolinok is kiálltak Drake mellett, így egy szavunk se lehet. A másik érdekesség, hogy a Hold On, We’re Going Home című dalt az Arctic Monkeys olyan jónak találta, hogy készítettek hozzá egy fasza feldolgozást. Az eredeti verzió egyébként egy vérbeli old school r&b, amely nagy eséllyel iratkozik fel 2013 legjobb gyerekcsinálós zenéi közé. Közreműködők terén egyébként Drake a minimumra szorítkozott, és a dallamvilágot tovább árnyaló énekeseken kívül egyedül Jay-Z képviselteti magát egy verzével, míg a deluxe verzióban van közös dal 2Chainzzel és a jellegtelen Big Seannal. Összességében Drake harmadik lemeze egy igen kellemes meglepetés, amely minden tekintetben hozza az elvárható színvonalat. A vendég rapperek hiányából a kanadai srác előnyt kovácsol (hiszen csak a legjobbak engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy nem osztják meg a színpadot más mikrofonistákkal), és egy izzadságmentes, lágy, ám nyáladzásoktól és csöpögésektől mentes lemezt tett le az asztalra. (Szöveg: Hóember; pontszám 4 az 5-ből)
