Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mindig is érdekelt, hogy egy nőt mi visz rá arra, hogy a bugyiját egy zenészemberhez vágja. Eleve nem értem az egész hajigálás logisztikáját, mármint hogy ahhoz, hogy mondjuk Chad Kroeger, a Nickelback énekes-gitárosának a fejéhez hozzávághassunk egy uszkve 2 grammos, kék tangát, ahhoz kurva közel kell állni a színpadhoz, márpedig elöl nagy a nyomás, ott vannak a hardcore fanok, akik között a fent említett zenekar esetében feltűnően nagy számban vannak jelen a tinilányok. Egyébként az is érdekes, hogy a One Direction nevű fiúzenekar, Shakira és a Nickelback rajongóiból képzett halmazoknak hogy az istenbe' lehet ekkora közös metszete, de ezt most hagyjuk, maradjunk a bugyinál.
Szóval tegyük fel, hogy ott van az ember lánya a koncerten, mondjuk tegnap este a Papp László Sportarénában úgy tízezredmagával, és a derék zenészemberek éppen a Woke Up Someday Too Bad How You Remind Me Animals Rockstar This Afternoon című nótát tolják különösebb meggyőződés vagy lelkesedés nélkül, viszont rendkívüli precizitással és lenyűgöző profizmussal. Valahogy úgy, ahogy egy, a szakmájára nagyon büszke fröccsöntő kisiparos formálja meg a hatvankilencedik bólogatós kiskutyát műanyagból, a koncentrációtól izzadó homlokkal, az igyekezettől a nyelvét a szája szélén kidugva. És ekkor az alanynak ott a dühöngő első vagy második sorában valami beüt. Ha (mini)szoknyában van, a dolog egyszerű, egy gyors mozdulat, némi egy lábon állás, és meg is vagyunk, a textil meg indulhat a színpad felé.
Nadrágban már egy fokkal nehezebb a helyzet, ilyenkor azt tudom elképzelni hogy népünk egyszeri leánya kigombol, zippzárt lehúz, benyúl, majd mint Sándor barátom tette Görögországba menet még valamikor 1991 környékén a mikrobuszban, amikor egy vastagabb fingás nem várt ajándékot eredményezett, egy erőteljes mozdulattal ránt egyet, majd tép, és máris a kezében van a falatnyi alsónemű. Aztán lehet hajítani. Hogy ettől mit vár a hajigáló, fel nem foghatom. Talán azt, hogy a rockzene egyik leggyűlöltebb zenekarának tagjai leállítják a bulit, a delikvenst felinvitálják a színpadra és négyen megpocsíkolják a dobemelvényen?
Ahhoz, hogy valaki megkockáztasson egy alaposabb felfázást (v.ö.: novemberi éjszaka vs. pucér pina), olyan rajongónak kell lenni, amilyen én soha nem voltam és már nem is igen leszek, legalábbis nem a fröccsöntés vagy a Nickelback viszonylatában. Végig is gondoltam a dolgot, miközben a színpadon sorban jöttek egymás után a tökéletesen egyforma, középtempós mainstreamrock-nóták, hogy vajon én kihez vágnám hozzá a használt alsógatyámat, szigorúan csak rajongásom jeléül, még mielőtt valaki az ellenkezőjére gondolna, és vajon mi lenne belőle. Arra jutottam, hogy inkább hagyom ezt a műfajt másnak, én nem ebben a balettben ugrálok, David Milch forgatókönyvíró meg biztos nem venné jó néven, ha az utcán megpillantva egy félnapos gatyát vágnék hozzá, közben azt üvöltve, hogy imádom a munkádat, David.
A Nickelback nem véletlenül vált zeneipari szitokszóvá (lásd még a "A Something in Your Mouth szóljon a temetéseden!" átkot), ez az a zenekar ugyanis, amit pont olyan könnyű utálni, mint a McDonald's hamburgereit. Négy, a közepesnél jobban képzett zenészről van szó, akik a rockszakma jómunkásembereiként egyszer összehoztak három számot, egy lassabb balladát, egy középtempós bólogatósat meg egy annál kicsivel lendületesebb, két kiállásos rockhimnuszt, majd ezeket hét lemezen át újrahasznosították, és olyan tempóban tolták ki a tökegyforma slágereket, hogy a többi, Meg Nem Értett, Sikertelen, De Zseniális zenész gyomra felfordult tőle. Csak egy apróság: ha egy zenekar szinte minden számát annak tagjai közül minimum három el tudja énekelni, és tulajdonképpen snóblival is el lehetne dönteni, hogy a feladatot ki kapja, akkor a nótákkal kurva nagy baj van.
A zenekar kivételesen sikeres, telt házas turnékat nyomnak világszerte, és tán csak egy országban, Portugáliában jutottak el az emberek a gyűlölet arra a fokára, hogy kifizessék a koncertjegyet csak azért, hogy kővel dobálhassák meg őket, ami amellett, hogy iszonyatos nagy gyökérség, rendkívül elgondolkodtató. Csak azért, mert egy zenekar szar zenét csinál, még nem kell leköpködni vagy megdobni kővel, ettől nem fognak Paradise Cityt vagy Highway to Hellt írni. A Nickelback nem is akar ilyenekkel foglalkozni, ők kiválóan elvannak a dugásról, csajokról, tábortűzről és buliról szóló nótáikkal, amiket, hiába ad a gugli egymilliónál is több találatot a "miért rühellik az emberek a Nickelbacket?" keresésre, telt ház előtt adnak elő hétről hétre. Eladtak 50 millió lemezt, amivel a világ 11. legkeresettebb zenekarának számítanak, és mint minden népszerű zenekar, nekik is legalább annyi rühellőjük van, mint követőjük.
A tegnapi buli az első perctől az utolsóig egy gondosan kiszámított, a bugyihajítástól eltekintve a végletekig megkoreografált forgatókönyv alapján kivitelezett, a szó legnemesebb értelmében vett, kiváló rockhakni volt. A közel kétórás slágerparádéban a két gitáros felvonultatta a Gibson cég szinte teljes termékskáláját, volt közös éneklés, együtt mozgás, közönségénekeltetés, magyar szavak random elejtése, mindehhez pöpec hangzás és gyönyörű fények adták a körítést. A nótákat a ráadás kivételével tökéletesen, hiba nélkül játszották el, nem volt hamis hang, mellényúlás, a patikamérlegen kimért profizmusba ez nem fér bele. És akkor miért nem volt jó koncert? Mert míg a legutóbbi Motörhead-bulit záró Overkill után percekig csak néztem magam elé, a dettó a Hegyalján látott Machine Head vagy Slayer pedig simára gyalulta az agyamat és a lelkemet, a Nickelback utolsó taktusait követően nettó öt percen belül már a metrópótló buszon voltam, és azon tanakodtam, hogy hamburger vagy zsíros deszka legyen a vacsora. (Nem hamburger lett.)
(X) Nickelback-pólók a Popshopon
