Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Uncle Acid & The Deadbeats @ Bécs, Arena, 2013.12.06.
Kebelparádé, erotikus jelenetek, fekete-fehér filmek részletei, Charles Manson – látvány szempontjából kifogástalan koncertet adott Bécsben napjaink egyik legfelkapottabb retro/okkult rockbandája, az angol Uncle Acid & The Deadbeats. A csurig telt Arenában persze szólt a zene is, nem is akárhogyan. Kiderült, hogy a Black Sabbath európai turnéján előzenekarként játszó csapat erejéből menet közben még tökéletes önálló fellépésekre is telik.
Nem tudom, milyenek lehettek azok a legendás kis klubos rockkoncertek az 1970-es években, de mostantól úgy képzelem, hogy olyanok, mint az Uncle Acid & The Deadbeats bécsi bulija. Kicsit erőszakos, nagyon szexista, füstös-mocskos és végtelenül szórakoztató. Talán negyven éve egy lazább trippen lévő közönség szétszedte volna a termet, de legalábbis egymást, ilyesmitől azonban ezúttal nem kellett tartani, amúgy viszont minden tökéletesen stimmelt. Holott nem történt más, mint három hosszú, loncsos hajú (ebből kettő szakállas is) meg egy kopaszodó ember kiállt, kiült (a dobos, ugyebár) a színpadra, és gyakorlatilag el sem mozdulva a helyéről tolta a rockot. S bár egy koncert nem feltétlenül kizárólag a zenélésről szól, már ez is elég lett volna.
Emellett azonban volt más is. A háttérben végig filmet vetítettek, de szó szerint végig, azaz még a dalok közti szünetekben is, ami némileg fura volt, de meg lehetett szokni. Az első fél órában mindenféle méretű és formájú fedetlen kebleket csodálhattunk mindenféle pozícióból és megvilágításban, szigorúan fekete-fehérben. Nem vagyok a jó ellen, ám azért megárt belőle a sok, így szinte megváltást jelentett, amikor a meztelenül vonagló nők mellett utcai összecsapások és egyéb, a hatvanas-hetvenes években aktuális események is feltűntek, filmhíradószerűen. Olyan jellegű volt a vetítés, mintha egy zavaros álom képkockái peregtek volna, amelyben jótékonyan keveredett az illúzió a valósággal. Sajnos, csak mintegy 40-50 percre elegendő felvétele volt a zenekarnak, így például személyes hősük, Charles Manson – akinek a Poison Apple dalukat dedikálták – kétszer vonult be a bírósági tárgyalására, néhány rendőrattakot is többször kielemezhettünk, és egyes erotikus jelenetek is megismétlődtek. Azért ennél nagyobb problémánk sose legyen.
A vizuális élmény azonban kevés lett volna az üdvösséghez, ahhoz az is kellett, hogy a háttérbeli paráználkodás közepette a négy földbe gyökeredzett fickó igazi örömzenélést folytasson. Az új lemezt nyitó Mt. Abraxasszal kezdtek, és rögtön a végét meg is toldották egy kis jammeléssel, a húsz példányban megjelenő Vol. 1-ról eljátszott Vampire Circust brutális hangszerzúzással, -gerjesztéssel torkolltatták káoszba, a Desert Ceremony végén pedig a mélyre hangolt gitárdörgések olyan végítéletszerű, sludge-os hangorkánná álltak össze, ami még a Neurosisnak is a becsületére vált volna. Jók voltak a klipes, slágeresebb, rock and rollosabb számok (I'll Cut You Down, 13 Candles, Crystal Spiders, Mind Crawler), de még jobbak a lassú, pszichedelikus dalok (az Abraxas és a Desert mellett az utolsó albumot és a koncertet is záró Devil's Work).
Nem mindent úgy játszottak, ahogy az LP-ken, az említett Poison Apple-t például kicsit gyorsabban, ami talán a kárára is vált, valamint plusz gitárszólókat is beillesztettek ide-oda. Az viszont egységesen igaz volt, hogy az egész sokkalta szebben szólt, mint a stúdióalbumokon: kristálytisztán, erőteljesen, őrült hangosan, mégsem kellemetlenül, inkább csak gondot-bajt feledtetően. Az Uncle Acid 75 percre kölcsönvette a lelkeket, de nem pusztította el, csak megtisztította azokat, aztán vissza is adta mindenkinek. Nem éppen példamutató magatartás egy elvileg sötét, gonosz, okkult zenekartól, de már úgyis rég tudjuk, hogy semmi sem az, aminek látszik.
