Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Fonó, mint kiadó, akárcsak klubként, három műfajban érdekelt elsősorban, ez ugye a tradicionális népzene, a világzene és a dzsessz. Persze nem feltétlenül, sőt ritkán lehet egészen szétszálazni a dolgokat, sőt nem is igen érdemes, mert sok esetben a produkciók már eleve úgy születnek és fejlődnek ki, hogy egyértelmű és magától értetődő az átjárás köztük. A táncházas népzenei közeg némiképp más, ott gyakran, sőt elvártan nem játszik be semmi keresztöltés a hagyományba. (Fotó: Kürti István)
Most az évindító kiadványok a Fonónál mindhárom műfajt reprezentálják, dzsessz rögtön kettő is akad. Juhász Gábor dzsesszgitáros Juhász Gábor Trió néven hozta ki Making a Change, Coltrane’s Love Supreme című albumát, melynek első fele a címből is kikövetkeztethetően a nagy előd, John Coltrane klasszikus 1965-ös Love Supreme lemezének átirata. Bátor kísérletnek is mondhatnánk, hogy a híres szaxofonos játékát Juhász Gábor átültette gitárra, de ugyanolyan hangszereléssel előadni viszont nem is lenne túl érdekes. Ezzel együtt nem a kihívást halljuk ki elsősorban a végeredményből, hanem azt, hogy az ötlet működőképessé érett, a muzsikusok pedig nagyszerűek.
Juhász Gábor gitártechnikája a nagyon szerethető kategória, sosem mászik bele élvezhetetlen, elvadult menetekbe, mindig zenében marad, a melódiák és szólók olyan kifutásúak nála, amikkel jó együtt utazni, nagyon képszerű és meleg tónusú a játéka. Persze nem akármilyen társai akadtak, Lukács Miklós cimbalmos tökéletes választás volt partnernek, mert itt a Coltrane anyaghoz, ami az idézett lemezen kvartett felállású, szükség volt egy másik erőteljes hangszeres virtuozitásra, hogy egyfajta szerves dialógus kialakulhasson. Szalai Péter ütős pedig, aki ugye a keleti terminológiákban otthon van, szintén fantasztikus munkát végzett, amellett, hogy metronómot lehetne hozzá igazítani, szervesen hozzájárult az egész kikerekítéséhez.
A négy Coltrane szerzeményt, ami bő félórájával szinte album az albumban, követi még három Juhász Gábor szerzemény, a záró tétel pedig egy Debussy-darab, amibe ráadásul Lukács Miklós zeneszerzőkét is belenyúlt. Bár koncertfelvételről van szó, olyan hibátlanul és tisztán szól, hogy furcsának hat, amikor a darabok végén taps csendül. Összességében az egész album remek, de azért az az első félóra a lényeg.
Lukács Miklós az utóbbi években többször is szóba került, például a Dresch Mihállyal közös duólemez kapcsán, aztán nemrég az új Dresch Quartet lemezt méltattuk őt is kiemelve rajta, most pedig a Juhász Gábor Triólemez mellett saját zenekarának, a Lukács Miklós Triónak is kijött CD-je Cimbiózis címmel, nyolc saját szerzeménnyel.
A zenekarban Orbán György nagybőgőzik és Baló István dobol, és bár maga a trió új, tagjai régóta működnek együtt, például Balóval Lukács Miklós a Dresch Quartetben is együtt muzsikál. A Fidelio.hu-nak adott interjúban így vall a trió felfogásáról: „Úgy komponáltam erre a trióra, hogy kamarazene-szerűen szólaljunk meg, ahol egyforma súllyal van minden zenész jelen. Ezért is választottam névnek a Lukács Miklós Trió - Cimbiózist, mert a köztünk létrejövő szimbiózis kulcsfontosságú. Nem teljes kompozíciókat, hanem irányokat írok meg. Nagyjából húsz perces számok lesznek a koncerteken, amik két vagy három részre tagolhatóak. A két fő szakasz a prologue és az act, és az actot is megelőzheti egy rész. Ez a zenei szövet teret enged a szabad játéknak, annak ellenére, hogy vannak kifejezetten kötött, a kortárs klasszikus zenére emlékeztető részei is.” Wayne Shorter játéka éppúgy bevallott inspiráció Lukács zenéjében, mint a klasszikus zene, az ember nem is nagyon tudja eldönteni, hogy a dzsessz van itt nagyobb hangsúllyal jelen, vagy a kortárs klasszikus nyelvezet. Ami egyébként jó hír, mert ahogy belemerültem az album világába, többek közt pont az enyészett el leghamarabb, hogy ilyesmikkel foglakozzak. Amikor persze beindul a ritmusszekció rendesen, és alig bírjuk a lépést tartani, akkor minden ízében vérbő dzsesszről van szó, aztán viszont olyan cimbalommenetek jönnek, hogy végképp kiesünk minden elvárásból.
Olyan Lukács Miklós zeneszerzői világa, mintha kifejezetten történeteket mesélne, drámai hangulatok, események zajlanak meglepő erővel elővezetve, néha már-már úgy tűnik, mintha mondana valamit a cimbalom, akárha emberi nyelven szólna. Eddigi közreműködései alkalmával is rendszerint feltűnt, hogy Lukács Miklóst valójában nehéz egy-egy adott zenekar világának keretei közé zárni, mindig kibújik, néha egészen kirobban belőle valami, amit hallhatóan képtelen magában tartani, aminek napvilágra kell kerülnie. Persze korántsem csak nagy futamokról, hangos nekivadulásokról van szó, csodálatosan bánik a csendes szavakkal is. Szívesen elidőzik halkan, magába tud fordulni, de sosem húz lefelé, ezekből a hangulatokból is pozitívan, felemelt fejjel jön ki.
Ritka erős anyag, ha év végén jön ki, csont nélkül ez lenne nálam az év lemeze – minimum. Viszont nem valószínű, hogy háttérzeneként működne, valódi meghallgatást, mondhatni együttlélegzést kíván. Jócskán megéri az energiát és a ráfordított időt.
A tízéves fennállását új lemezzel (is) ünneplő Karavan Familia teljes egészében családi vállalkozás, két szülő Nagy István és Farkas Ica, valamint két gyermekük, ifj. Nagy István és Nagy Niki alkotják. A szülők a 90-es években olyan meghatározó romazenekarokban nyomták, mint a Romanyai Rota és a Balogh Kálmán vezette Romano Kokalo, majd Karavan néven 2002-ben kiadtak egy lemezt Boban Markovic közreműködésével. 2003 végén aztán bevonták a zenekarba kamasz gyermekeiket, ami jó ötletnek bizonyult, ettől szépen kikerekedett a történet, és egyértelmű bája mellett kivételes karakterű színfoltja lett mind a cigányzenei, mind pedig a szélesen értelmezett világzene felhozatalnak. Már a debütáláson (Gipsy Crossroads 2006) el lett találva a hang, a második anyagra (La Familijaki zor 2008) pedig a máig jellemző forma is. Ez elsősorban azt jelenti, hogy hosszú, 6-7 perces dalokban gondolkoznak, és a műfaji sokszínűség nem csak az egész albumra jellemző, hanem legtöbb esetben a dalokon belül is. És valóban nagyon érzik a zenét, meg tudnak szólaltatni igen sokféle hangulatot és tradíciót - megejtően lazán.
Az öt évig érlelődő Asvin-ra saját szerzemények mellett magyar, bolgár, szerb, román, macedón, albán, orosz és spanyol cigánydalok, valamint egy arab népdal került feldolgozásként, és mind olyan természetességgel és otthonosan szólal meg, mintha a legutolsó hangjegyig mindent ők maguk írtak volna (a zeneszerzés és feldolgozás elsősorban Nagy István érdeme, de az egész zenekar részt vesz benne). Bár műfajilag van itt sok minden, blues, funk, latin, reggae, pop, balkáni és hazai cigányzene egymásba oltva, néha pedig éles váltásokkal, az egységes megszólalás és hangulat mégsem sérül egy pillanatra sem. A Karavan Familia ezzel a lemezével végképp olyan lett, mint egy megvalósult multikulti utópia, minden mindennel kompatibilis, és itt ez tényleg működik, erőlködésnek, görcsnek, hamis gesztusoknak nyoma sincs. A zenekar minden tagja énekel, apa és fia pedig gitározik is, ám a hangszerelés ennél sokkal színesebb, a tíz vendégzenész (köztük olyanok, mint Harcsa Veronika, Balogh Kálmán, Dés András, Kovács Ferenc, Bede Péter) szerepe a produkcióban nagyon hangsúlyos.
A végén elérkeztünk a Fonó által képviselt alapműfajig, a tradicionális népzenéig. Ezt most új lemezével egy általában kevésbé szem előtt lévő, de nagy tapasztalatokkal rendelkező banda képviseli, az Eszterlánc. A Jegesen című új album, ha az 1999-es első kazettájukat is beleszámítjuk, akkor hatodik a sorban. Ők azon népzenekarok egyike, akik szigorúan egy adott tájegység zenéjére és kultúrájára vannak ráállva, azt módszeresen feltérképezik, és életművükkel annak minden apró zegét-zugát bejárják.
Az Eszterlánc mezőségi zenében érdekelt, azon belül is leggyakrabban Búza és Melegföldvár dalai kerülnek feldolgozásra (az első három lemeznél még a zenekar neve is igazodott a tartalomhoz: Buzaiak és az Eszterlánc, Mezőségiek és az Eszterlánc, Búzai Eszterlánc). Az új lemezen az említett két falu mellett Mezőkeszü és Mezőveresegyháza muzsikája idéződik meg, ráadásul mezőségi énekesek – Szilágyi Anna, Takács Anna, Takács Piroska és Vígh József - közreműködésével. Eleve az Eszterlánc egyik védjegye, hogy zenekarbeli énekesnőik - Fekete Zsuzsanna és Navratil Andrea - mellett minden lemezükön azok az erdélyi falusi énekesek szerepelnek, ahonnan a gyűjtéseik is származnak. Az Eszterlánc a cirka tizenöt év alatt többször átalakult, valójában és elsősorban Császár Attila bárácsást jelenti, ő az, aki maga köré rendezi az aktuális felállást - ami most rajta és az énekesnőkön kívül Komáromi Márton és Nyitrai Tamás hegedűsökből és Liber Róbert bőgősből áll -, valamint mélyen beleásta magát a régió kultúrájába, személyes ismeretségeket és barátságokat kötött, nagy valószínűséggel hazajár a Mezőségbe.
És itt a lényeg is, ez a mély leásás és átélés, mert kétségünk sem lehet a dolog valódiságát illetően, ha kicsit is figyelünk, de nem azért, mert simán csak falusiast utánoz az Eszterlánc, attól nagy valószínűséggel unalmas és érdektelen lenne. Ezzel ellentétben pontosan tudják, úgy kell megszólalniuk, hogy ők az Eszterlánc, tehát úgy, hogy beleélik magukat abba a létbe, ami szívük csücske, amiért rajonganak, aminek okán népzenésznek álltak; ám nem feledve, hogy itt élnek köztünk és ezt az egészet először is saját magukon kell átereszteni, majd nekünk többieknek tolmácsolni. Egy tradicionális zenét játszó népzenekar akkor igazán érdekes, ha beleforgatja magát a dologba. Ha például lemezt csinál, azzal már kilép a világba, kilép a táncházak köréből is, más keretek közé helyeződik. Az Eszterlánc ilyen viszonyok közt is érdekes, sűrű, tömény atmoszférája van, jól felépített ívvel, ha belefogunk nem is nagyon ereszt. Átlengi valami mélyről fakadó melankólia, az elveszettség, csalódás és fájdalom örök emberi tragikuma.
De pont ettől vonzó is, hogy ezt őszintén, maníroktól és minden műviségtől mentesen teszi. A Búzai utcák című záródal például, amiben Dresch Mihály (aki állandó vendégnek számít évek óta a bandában) szaxofonozik, ritka erős sodrású darab, valahogy így kell megszólalnia ma egy népzenének, amit nem trendek és külső elvárások, hanem valóban a leküzdhetetlen zenélési vágy hívott életre. Az Eszterlánc sosem volt hivalkodó és tolakodó banda, csak tette a dolgát, de azt nagyon. Régóta az egyik titkos kedvencem.
