Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Öregek vagyunk már mi az ilyen marhaságokhoz, győzködtem magam megtisztelő többes számban a koncert előtti napokon. De hát mégis a Cannibal Corpse játszik, igazán kár lenne kihagyni. Újat nem fogok látni, de őket mindig lelkesítő megnézni, hiszen ezek a fiúk nem nagyon lőnek mellé élőben. Jó, akkor legyen. Ezzel a hozzáállással a hónom alatt csak eljutottam a bulira. Nagyon nem bántam meg. (A kép nem a helyszínről van, de akár ott is készülhetett volna.)
Mivel a Lángolót minduntalan baszkurálják emiatt az újságírói hitelességet számon kérő olvasók, ezúttal kínosan ügyeltem arra, hogy az előzenekarokat se késsem le. És mennyire jól tettem. Na persze nem az Aeon miatt. Őket korábban legfeljebb Alex Webster pólóiról ismertem, gondoltam, ha ő szereti, biztosan nem rossz. Nem is az, de olyan ódivatú fogalmakkal, mint például eredetiség, nem nagyon lehet vádolni őket. Mivel nem szeretek egyedül véleményezni, ezúttal direkt egy olyan arcot választottam partneremül, aki nálam sokkal jobb zenész, hátha túl öreg és törődött vagyok már harmincnégy évesen az új dolgok befogadására, és majd hallgatok a szakmai véleményre. Nos, nem jött be. Amikor egy dalon belül mindketten sebészi pontossággal állapítottuk meg, hogy melyik gitártémát kölcsönözték a Suffocationtól, melyik refrént a Deicide-tól vagy épp a Cannibaltől, nem volt további kérdés. Tökéletesen hozták a műfajban elvárható kívánalmakat, de sosem fognak kinőni az előzenekari státuszból. Náluk nagyságrendekkel jobb és ötletesebb együttesek mozognak ezen az amúgy elég konzervatív színtéren is.
Mint például a második előzenekarként funkcionáló Revocation. Először csak egy-egy érdekes hangzású gitártémára kaptam fel a fejem, pár perccel később viszont kilóra megvett ez a death metalba oltott Mastodon, bár szerintem tiltakoznának a kitétel ellen. Nem tudom megmondani, honnan találhatták ki a receptet, de mégis működött: death metalba ágyazott rockos, disszonáns, pszichedelikus ihletettségű riffek, pofátlanul felkészült énekes-gitáros, vadállat, a dalokat végigtáncoló bőgős, egy olyan dobos, aki látszólag félig alszik, de sosem tudod, melyik ütemre fog hangsúlyozni, és egy death metalos családapának kinéző pohos ritmusgitáros, aki olykor énekesi feladatokat is magára vállal. Mindez okos, jól megírt dalokkal, hibátlan színpadi jelenléttel. Ritkán mondok ilyet, de a magam részéről azonnal elkezdem satírozgatni műveltségem fehér foltjait irányukban, mert a Revocation egy nagyon jó zenekar. Még akkor is, ha ez néhány purista death metálosnak meg is feküdte a gyomrát az elmondottak alapján.
A Cannibal Corpse meg milyen lehetett volna? Nyilván kibaszott jó volt. Eleve jött a kezdés a Staring Through The Eyes of Dead formájában, aztán meg a Fucked With a Knife, innentől adott volt a hangulat. Tanult kollégámmal neki is álltunk lekísérni a dalokat léggitáron, különös tekintettel a technikás részekre. Újat se így, se úgy nem lehet mondani Testzúzó Gyuriékról. Volt az új anyagról három dal, plusz három-három a két legsikeresebbről (csak hogy ne nézz bután: Tomb of the Mutilated, The Bleeding), emellett minden lemezüket megidézték egy-egy szám erejéig, kivéve ezúttal a Butchered At Birth albumot, amiről mondjuk bármikor aláírom, hogy a legkevésbé emlékezetes fejezet a kannibálok történetében, dacára a gyakran játszott Meathook Sodomy/Gutted/Covered With Sores triumvirátusnak. Ezek tehát kimaradtak, viszont volt cserébe Addicted To Vaginal Skin, Disposal of the Body, meg Pounded Into Dust.
A zenészek, és maga a frontember ugyanazt csinálták, amit bármikor máskor is. Corpsegrinder megint ajánlott dalt a jelenlévő hölgyeknek. O’Brien a szokásos faarccal nyomta végig a koncertet, miközben elengedett pár olyan szólót, amelyektől a szakmai magazinok címlapján sütkérező gitárosok nagy százaléka azonnali inkontinenciát kapna. A másodhegedűs Barrett szintén akkora zenész, hogy bármilyen más zenekarban lenyúlhatná a primadonnaságot, de itt csak teszi a dolgát, meg néha elereszti a kezét, és akkor ámulhatnak az értők. Webstert hagyjuk is. A basszusgitárosok, pláne ha zenekarvezetők is, senkit sem érdekelnek, ha meg mégis, akkor lehet ecsetelni órákon keresztül, hogy amúgy olyan figurákat játszott, amiktől a szemem is golyózni kezdett. És még a közmondásosan szűk keresztmetszet, a dobos Paul Mazurkiewicz sem lassult le annyira a koncert második felére, mint legutóbb. Akkor biztosan fáradt volt. Ezek a fiúk nem szoktak mellélőni koncerten, és most sem tették. De hát nem ezt mondtam az elején is?!
