2015.02.09. 14:42 – Szűcs Péter

A zene nagyon fontos az embereknek, csak épp más lett a funkciója – Lukács Peta-interjú

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

peta4.jpg

Pár napja nagy visszhangot keltett az a nyilatkozat, amelyet a Bikini gitárosa, Lukács Peta tett közzé a szólózenekarával kapcsolatban. Elmondja, hogy mennyire elkeseríti az a helyzet, hogy a koncertjére alig több mint hatvan ember váltott jegyet egy kétmilliós városban. A poszthoz több száz komment érkezett, ami több fontos kérdést felvet, így meg is kérdeztük a zenészt, hogy pár nap elteltével mit gondol az egészről, illetve miben látja a kiutat. (A kérdező maga is zenész, az Ørdøg dobosa.)

Sokan megosztották, illetve sokan beszéltek a posztodról, amit múlt hétvégén raktál ki a Facebookra. Ebben ezt írod: „Talán valamit én csinálok, gondolok rosszul.” Szerintem nem csinálsz semmit rosszul, viszont az is kétségtelen, hogy a jelenlegi, folyamatosan változó zenei világban nagyon nehéz mindig lekövetni, mi is történik, merre érdemes elindulni annak érdekében, hogy sikeresek legyünk. Az ominózus koncerttel kapcsolatban a számok zavarnak? Mert a 66 fizető – akármennyire is nyomorultul kis szám – akár lehet korrekt is lehet, minden csak megközelítés kérdése. George Lynch koncertjére az A38-on anno nagyjából 35 ember ment el.

Nem pusztán a számok zavarnak, sokkal inkább az, hogy nehéz az embereket aktivizálni. Ez viszont nem csak engem érint, hanem rengeteg más zenészt is. Ráadásul ez egy roppant összetett dolog, amiért nem szabad önmagában a közönséget okolni. Tudom, hogy az én zenekarom egy kezdő csapat, bármilyen híres együttesben is játszom ezen kívül, és akármilyen régóta is foglalkozom kizárólag a zenéléssel. Már a szólólemezem megjelenésekor is elmondtam több helyen, hogy ez bizony rétegzene, ami keveseket érdekel, de ezen a zenei vonalon hosszabb távon biztosan változtatni fogok. Én sem vagyok oda az öncélú virtuozitásért, de ez az album, amelynek anyagát jelenleg játsszuk, és erősen szólógitár orientált, egy közel 15 éves időszak lenyomata. Ez azonban csak egy dolog. Rengeteg jól menő, populáris produkcióról is hallom nap mint nap, hogy lézengenek a koncertjeiken, hiába a több százezres Facebook-rajongótábor, illetve a milliós Youtube-nézettség. Valamit tehát biztos, hogy rosszul csinálunk.

A poszt minden sorával egyetértesz most is, bő egy héttel a koncert után?

A hangnemével nem teljesen, de a mondanivalóval – amit talán félreérthetően fogalmaztam meg  igen. Egyáltalán nem sértődtem meg senkire, legkevésbé a közönségre, csak sok probléma akkor összegződött a fejemben, és ettől meggyengültem. Ezért tűnhet felháborodottnak az írásom, pedig csak elkeseredtem kicsit. Azonban az sem volt célom egyáltalán, hogy bárkiben sajnálatot ébresszek. Nem kell engem sajnálni, legfeljebb a helyzetet, ami kialakult az elmúlt 10-20 évben, ez ugyanis meggyőződésem, hogy nem csak a zenészeknek, de a közönségnek sem jó.

Az igaz, hogy fel is oszlattad a zenekart?

Feloszlásról nem volt szó, csak szünetről, újratervezésről. Nem csupán a nézőszám miatt szeretnék befogadhatóbb zenét játszani, hanem magam miatt is. Nem igazán szeretek főhős lenni a színpadon, ráadásul nagyon szeretem az énekes zenét, és mindenképpen több ilyen dalt szeretnék írni és játszani. Ehhez azonban idő és rengeteg munka szükségeltetik.

Nem gondolod azt, hogy – ha tetszik a zenészeknek, ha nem – az emberek többségének nem annyira fontos a könnyűzene? Arra célzok, hogy ha te vagy bármelyik magyar zenész felteszi magának a kérdést, hogy volt-e kiállításon a Szépművészetiben, jár-e komolyzenei zeneszerzők hangversenyeire vagy hányszor megy színházba egy évben, akkor ez a szám nagyon hasonlít a koncertre járás számaihoz?

A színház és a képzőművészet világára nincs ilyen fajta rálátásom, nyilván ott is vannak hasonló problémák. Abban viszont biztos vagyok, hogy a zene nagyon fontos az embereknek, csak épp más lett a funkciója a hétköznapokban. Ma már sajnos kevesen ülnek le kifejezetten zenét hallgatni, az mégis folyton körülvesz minket. Mindenhol szól: a munkahelyen, utazás közben, a bevásárlóközpontban stb. Szinte soha, sehol nincs csend, és ez nagy baj. A folyamatos zajban ugyanis nehéz meghallani az értelmes hangokat. Ráadásul a mainstream médiumok zöméből ugyanaz szól, ezzel pedig megnehezítik a rétegzenék alkotói, illetve az ezeket kereső közönség találkozását. Úgy érzem, mintha a rockzenét valakik módszeresen irtanák, ahol csak lehet. Így pedig nem csoda, hogy sokakhoz nem is jut el. Furcsa ellentmondást érzek, amikor az ország egyik legismertebb rádiójának zenei szerkesztője azt állítja élő egyenes tv-adásban, hogy a rock nem érdekli a magyar közönséget, majd nem sokkal ezután a Mahasz éves értékeléséből kiderül, hogy rockzenei lemezekből adták el a legtöbbet. Igaz, nyilvánvaló, hogy „egy bizonyos fajta” rockzenéről van szó, de ez már megint más kérdés. A lényeg az, hogy igenis van igény erre a műfajra is, csak más úton kell eljutnunk a közönséghez, mint a „támogatott” műfajok képviselőinek. Szerencsére van azért a médiának egy olyan, vékony szelete is, ami – hozzánk hasonlóan  rendületlenül kitart a keményebb zenék mellett. Nagyon nagyra tartom az ő munkájukat, és köszönettel tartozom nekik, hiszen folyamatosan támogatnak minket, és mindent megtesznek azért, hogy megtaláljuk egymást a leendő közönségünkkel.

peta2.jpg

Ha az ember eldönti – legalábbis itt Magyarországon –, hogy zenész lesz, akkor egyben el kell annak is dőlnie, hogy az alkotás késztetése alá rendel-e mindent, és nem foglalkozik a közönségszámmal vagy egy másik utat, azaz a mainstreamet választja.

Természetesen ez így van. Bár azért lássuk be, a mainstreambe való bekerülés nem pusztán döntés kérdése. Ettől függetlenül persze evidens, hogy sokkal több parizerre van kereslet, mint mondjuk pármai sonkára. A legtöbb nagy bevásárlóközpontban azonban mégis lehet kapni mindkettőt. Rockzenei (nem online) rádió például egyáltalán nem működik Magyarországon, miközben van a jazznek, a komolyzenének, az alternatívnak, a mulatósnak, a „tucc-tuccnak” akár több frekvenciája is. Pedig azért mondjuk a jazz sem olyan populáris zene, mint a mainstream pop. Én is tudom, hogy mit vállaltam, és nem a meggazdagodás reményében készítettem el a War & Peace lemezt. Rengeteg pozitív visszajelzést kapok, és sokan kérik, hogy szervezzünk koncerteket, készítsünk videókat, új dalokat stb. Nagyon nagy örömmel teszek eleget ezeknek a kéréseknek, és próbálom, próbáljuk mindezt úgy tenni, hogy a végeredmény egyre jobb minőségű legyen. Az általam feltöltött videók a műfajhoz és az ismertségünkhöz képest kifejezetten népszerűnek mondhatók, de például egy jó koncertfelvételhez elengedhetetlen a közönség is, tehát fontos lenne, hogy azok, akik szeretik a zenénket, eljöjjenek az eseményekre. Arról nem is beszélve, hogy egy élő előadás jóval mélyebb hatással van az emberre, mint egy videó megtekintése a laptopon. Ezen kívül a jelenlévő közönség nagyon komolyan befolyásolja az előadás hangulatát is, inspirálja a zenészeket, amitől minden egyes koncert egyedi és megismételhetetlen lesz. Nekem személy szerint sokkal jobb érzés egy olyan koncertvideót megnézni, ahol én is ott voltam, mivel egészen más emlékeket, érzelmeket ébreszt bennem.

Lehet, hogy nem csak a zene mondanivalója a probléma, hanem sokkal inkább a körülményekkel van baj? Arról nem is beszélve, hogy a nagyobb országokban a rétegzenének is össze tud jönni egy kurrens nézőszáma a nagy számok törvénye szerint.

Magyarországon – de lehet, hogy ez külföldön is így van  rettenetes a túlkínálat a zenei piacon. Ez egy bizonyos szintig még jó is, hiszen bőven van miből választani a zenekedvelőknek. Úgy látom azonban, hogy ezt a kínálatot javarészt nem a közönség alakítja, pedig most már évtizedek óta hallgatjuk ezt a kiadóktól, a rádiós szerkesztőktől stb. Biztos vagyok benne, hogy sokkal kevesebbet panaszkodnának a zenészek is, ha nem kellene folyton olyan szűrőkön átpréselni a munkájuk gyümölcsét, amikből aztán csak valami híg lötty csöpöghet

A színét és a fonákját is látod a zeneiparnak, vagyis inkább a koncertezésnek, hiszen a Bikini révén a szélesebb közönségnek zenélsz. Ez az egész egy kicsit skizofrén helyzet, nem?

Én nem így élem meg. Természetesen nagyon szeretek a Bikinivel koncertezni, hiszen óriási élmény minden alkalommal ezreknek muzsikálni. Ha azonban nem játszhatnék kis klubokban, ahol sokkal közvetlenebb a kapcsolat a közönséggel, az nagyon hiányozna. Mindkettőt nagyon élvezem, és a teljesítményem, a hozzáállásom sosem függött a közönség számától. Az ominózus Facebook-posztomat sem véletlenül kezdtem és zártam azzal, hogy nagyon köszönöm annak a 66 embernek, aki megtisztelt minket a jelenlétével, figyelmével. A rengeteg pozitív visszajelzésnek köszönhetően tudom, hogy ennél jóval többen kíváncsiak ránk, és remélem, hogy legközelebb még többen leszünk.


interjú rock koncert lukács peta



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása