Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Bár már elég régen elmúlt 2014, bőven van olyan tavalyi lemez, amiről nem emlékeztünk meg. A Thine visszatérése igazából teljesen visszhangtalan maradt itthon, egy gyors guglizás eredményeként egyetlen magyar oldalt sem láttam, ahol szó esett volna róla, igaz, csak az első 150 találatot pörgettem végig, meg akár figyelmetlen is lehettem. Persze nem ma volt, hogy a Thine utoljára lemezt adott ki, úgyhogy simán lehet tök ismeretlen név a nagy többség előtt.
A brit zenekar, illetve elődje, a Blood Of Thine 1993-ban alakult, és black metal-szerű zenét játszott, még a Mayhem és a Primordial előtt is fellépett. Mire első albumuk, az A Town Like This megjelent, addigra újradefiniálták magukat, ami annyira sikerült, hogy azt a lemezt talán ők maguk sem értik. Mintha egy másik bolygón, másik dimenzióban készült volna, és ez ezúttal nem dicséret. A 2002-es In Therapy viszont már egy letisztult Thine-t mutat, dark rock/metal Katatonia-, Anathema-hatásokkal, minden szempontból erős kontraszt az első lemezhez képest.
Tizenkét év kellett ahhoz, hogy összeálljon az új album, amelyen nem hallani akkora változásokat, mint amekkorákra esetleg számítani lehetett. Kicsit talán elmozdultak a progresszív rock/metal irányába, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy tízperces szólókkal fárasztanak. A Thine minden eddiginél borúsabb lett, és erről minden eddiginél kifinomultabban mesél. Alan Gaunt megtanult énekelni és a hangjával érzéseket átadni, a zenekar összeért, a nyilvánvaló hatások is halványultak.
A The Dead City Blueprint felépítése tökéletes, mire a halkan kezdődő Brave Young Assasintől a bámulatos The Riften át eljutunk a csúcspontot jelentő, álomszerűen szép Scars for Limbóig, addigra bejárjuk a halott város, lelkünk legsötétebb zugait. És ha néha valahol pislákol is fény, a záró, instrumentális, egyszerre felemelő és nyomasztó Adrift through the Arcane Isles of Recovery ellentmondást nem tűrően leszögezi, hogy nincs remény.
