Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Paradise Lost nem a sikerekre hivatott zenekarok közé tartozik. Körüllengi őket a szerencsétlenség aurája. Rosszkor voltak rossz helyen, rossz albumo(ka)t csináltak rosszkor. A fanatikus rajongók megkövezése előtt mondom inkább el, hogy az átütő sikerről beszélek csak, nem a nyilvánvalóról: a Paradise Lost kategóriájának egyik legjobb zenekara, mind a mai napig, még ha a teljesítménye ingadozó is. A nagy, globális siker mégis elkerülte őket.
A Draconian Times idején érezni lehetett a levegőben, hogy több van bennük, mint az underground ismertség. Akkoriban vétettek irányt. A magam részéről a One Secondot egy hibátlan slágergyűjteménynek tartom, és a Host sem a gitártalanított hangzása miatt volt gyenge, hanem mert nem voltak rajta kifejezetten jó dalok. A két lemez azonban lerombolta a zenekar nimbuszát.
Az ezutáni időszakot én inkább mondanám toporgásnak, mint lendületes művészi alkotómunkának. Szürkébbnél szürkébb lemezek követték egymást, kevés kiugró pillanattal, de mégis tűrhető színvonalú zenével. Egyvalami viszont objektíven igaz: a zenekar szépen, komótosan fordult vissza az Icon környékére. Lehetne sokat polemizálni, hogy miért is csinálják, de tök mindegy, a zene úgyis eldönti, hogy nekünk, hallgatóknak megéri-e az egész vagy nem. A Tragic Idol pl. hiába volt már szinte teljes hátraarc, mégis ugyanolyan szürke volt, mint az azt megelőző lemezek.
Emiatt a magam részéről a The Plague Within előtt megszellőztetett hörgés visszatérést sem ünnepeltem, mivel ettől még simán lehet a végeredmény közepes. Az első kikerült dal igazolta is a tézist. A No Hope In Sight-nak se íze, se bűze. Elmorog, elzörög, kellően nyers a hangzás is, de valójában semmi különös. Aztán jött a Beneath Broken Earth, aminek hallatán többen letették a hajukat, hogy ennyire doom számot milyen régen írt a Paradise Lost. Igen, ez a dal valóban ütős, van hangulata, van ereje. Szóval az előzetes kép vegyes volt, és a teljes album hallatán az is maradt.
Vannak itt is nagyon jó pillanatok, olyanok, amikért mindig megéri foglalkozni a Paradise Lost lemezekkel. Ilyen az An Eternity Of Lies egésze, vagy a drámai Victim Of The Past, a szinte norvégos zordsággal kezdő Flesh From Bone, ami aztán a csépeléssel lesz unalmas, vagy a Punishment Throught Time pár riffje. De aztán ott van ellenpontnak a lassan elnyöszörgő Sacrifice The Flame, amiben semmi izgalom nincs (ilyen számokból a Mood meg a Wall Of Sleep ezerszer jobbakat írt), illetve szinte minden dalban sütnek el már korábban hallott poénokat.
A The Plague Within jobb, mint az ezt megelőző pár lemez, de egyáltalán nem kimagasló. Ettől függetlenül, mivel az életműből szinte mindenhova visszanyúl, csak az nem fogja megtalálni a számítását vele, aki a Hostton kívül semmit sem bír meghallgatni a zenekartól, olyan meg nem valószínű, hogy van. A Paradise Lost karrierje túl van a zeniten, de az új lemez egyáltalán nem halottas menet, legfeljebb hangulatában.
