Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem túl gyakran fordul elő velem, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek úgymond új zenekarok megismerésére, de időről időre teszek kísérletet erre, általában elég hervasztó eredménnyel. Próbálkoztam a Ghosttal, adtam esélyt mindenféle egész mondatnyi nevű új metálszenzációnak, meg egy rakás olyan bandának, amelyektől rendszeresen elájul a baráti kör, de az esetek többségében arra jutottam, hogy maximum régi kedvenceim új próbálkozásai érintenek meg. A ritka kivételek egyike pont az Oranssi Pazuzu lett, bár ezt első találkozásunkkor még nem sejtettem.
A zenekart először egy kitűnő barátom ajánlotta figyelmembe pár éve. Majd meghallgatom, mondtam magamban, meg persze azt is, hogy ilyen hülye névvel csak és kizárólag valami lilafos hülyeséget játszhatnak, épkézláb metálbandát nem hívhatnak így, úgyhogy tőlem akár be is kaphatják. Ennyiben is maradtunk egy időre. Úgy két éve viszont egyik nap megint úgy ébredtem, hogy ma azért is hallgatok valami olyat, amit eddig még nem, szóval tegyünk egy próbát a hülyenevűekkel. Az akkor legfrissebb Valonielu című anyagukkal kezdtem az ismerkedést, és micsoda meglepetés, körülbelül az első szám második percében jöttem rá arra, hogy kár volt kritizálni a receptet tálalás előtt.
Azóta igen jó barátságba kerültem az ékes finn nyelven daloló, egyfajta pszichedelikus black metálban utazó társaság zenéjével, ezért úgy gondoltam, ha már úgyis megjelent pár napja az új anyag, amely a Värähtelijä címet kapta, írok róla pár sort, hátha mások is meg akarnak vele ismerkedni.
Nem könnyű feladat annak meghatározása, pontosan milyen zenét is játszanak ezek a kutya finnek, mivel az Oranssi Pazuzu dalaiban ugyanúgy megtalálhatók black metál, vagy postrock elemek, mint mondjuk a Pink Floyd és a Hawkwind ős-pszichedelikus hangulata. Persze ezzel nem találták fel a spanyolviaszt, hiszen a Nachtmystium is kísérletezett hasonlóval, amíg Blake Judd szét nem heroinozta magát, vagy ott van a kitűnő Wolves in the Throne Room, bár ők inkább a Burzum-féle minimalizmussal rokoníthatók, már ha egyáltalán van ilyesminek értelme.
Az Oranssi Pazuzu új lemeze talán a korábbiaknál is messzebb merészkedik a pszichedeliában, a black metálos élt jobbára csak a károgó, enyhén torzított vokál képviseli, már amikor van ének: elég sokszor fordulnak át a számok instrumentális önmegvalósításba. Sejthetően bizonyos tudattágító szerek használata is segíthetett a dalok megszületésében, de mivel nem voltam ott a próbateremben, ez csak találgatás, meg egyébként sem számít a végeredmény szempontjából.
A majd hetven perc hosszúságú, összesen hét dalt tartalmazó lemez igazi atmoszférazene, abból a fajtából, ami időt, odafigyelést igényel. Messze nem hagyományos dalszerkezetekben gondolkodik a csapat, az egyes tételek sokkal inkább felfoghatók egy-egy önálló utazásként, szóval aki gyorsan rögzülő dallamokat, egysoros, himnikus refréneket vár - tudom, állandóan ezzel jövök - az valószínűleg öncélú hokizásként fogja értékelni barátaink idei teljesítményét. Black metálos cséphadarást, szétsikált riffeket sem érdemes keresni, ahogy banális sátánimádó tematikát sem. Szétvisszhangosított, olykor lebegős gitártémák, analóg - legalábbis ez lenne a autentikus, de eszem ágában sincs eljátszani a stúdiógurut - szintiszólamok, előre kevert, olykor főszerepet kapó túlvezérelt bőgő várja a hallgatókat. Utóbbinak legjobb példája a röpke 17 és fél percnyi Vasemman käden hierarkia című tétel, amely a lemez talán legsúlyosabb darabja, egy delejező hangulatú elszállás, a közepén olyan űrzenével, hogy akár azonnal mehetnének vele koncertfilmet forgatni Pompeiibe. A súlyosságot persze nem úgy kell érteni, hogy könyökkel letompított gitártémákra üvöltözik valaki a nyomorúságos finn életszínvonalról, de hát ördög ilyen is van, meg olyan is van, ahogy egy klasszikus magyar filmben mondták.
Az érdekes az, hogy a dalok egyes alkotóelemei önmagukban egyáltalán nem váltják meg a világot, és valójában nem is találtak ki semmilyen új dolgot, hiszen ezek a zenei fordulatok a hetvenes évek eleje óta léteznek, ugyanakkor ebbe a környezetbe ültetve határozottan egyéni világot teremt a zenekar, ez pedig igen nagy szó a mai felgyorsult, letöltögetős, rohanó, elidegenedett, emerkettőpetőfis - nagyon sok, sajtóban alkalmazott hasonlatot tudok még erre, de inkább hagyjuk - világunkban, akármit is mond a kormány!
Szóval szerintem valójában erről szól az extrém metál. Lehet, hogy itt nincs a melldöngetés, és nem ők a sátán embergyűlölő fekete légiója, vagy mifene, de sokkal szívesebben hallgatok meg egy ilyen lemezt*, mint egy újabb extrémnek titulált popzenekart, akik negyven felé ballagva buzgón ütögetik fel a közhelyszótárat a vallásellenes szövegeknél, és nagyon gyorsan pengetik lejárt szavatosságú gitárriffeket.
*Vagy a Krallice bármelyik anyagát, akiknek tavalyi lemezéről eléggé el nem ítélhető módon nem írtam, pedig megérdemelték volna.
